Sztálin halála - Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van...

Két férfi beszélget egy bérház fürdőszobájában, ám a mindenütt jelenlévő lehallgatástól félve megpróbálják a vécé lehúzásával leplezni szavaikat – sikertelenül, mert a szerkezet nem működik. A jelenet már önmagában is abszurd, de ha hozzátesszük, hogy a beszélgetők az állam leghatalmasabb emberei közé tartoznak – voilá, már meg is érkeztünk a legsötétebb sztálinizmusba. Abba rendszerbe, melynek nem a szovjethatalom és a villamosítás volt a két legfontosabb alkotóeleme, hanem a totális inkompetenciával párosuló, mindent átszövő paranoia.

A Sztálin halála alkotói nem véletlenül fogalmaznak úgy a főcím elején, hogy „loosely based on true events”: ha egyes ténybeli elemeiben (például az idővonal minimálisra szűkítésében)  nem is, de összképében és atmoszférájában nagyon is hitelesen ábrázolja azt a kort, ahol szó szerint egyetlen ember akaratától függött százmilliók sorsa, és ahol senki, még a hatalom csúcsán állók sem érezhették magukat biztonságban. „Vozsgy”, azaz a Gazda -  a tűzhöz közel állók csak így aposztrofálták maguk között azt az embert, aki egyre jobban elhatalmasodó üldözési mániájában úgy bánt a népével, mintha csak oktalan állatok lennének; aki valóban rajongott az amerikai westernekért, és aki éjszakába nyúló ivászatokkal nyűtte a legközelebbi alantasait (ezek  meg voltak győződve róla, hogy magának sok esetben csak vizet töltöget vodka helyett, és figyeli, mérlegeli minden szavukat); és aki valóban két napig haldoklott a kuncevói dácsájában, mire fél szemmel már egymásra sandító potenciális utódai orvost engedtek hozzá - majd még hármat, mire Sátán elvtárs végül eljött érte.

A Sztálin halála jórészt az ezt követő néhány nap hatalmi harcának története. Jó néhány kritikus vélt aktuálpolitikai áthallásokat felfedezni a filmben, leginkább a Trump megválasztását vagy a Brexitet követő zűrzavarral és fejetlenséggel párhuzamot vonva, pedig a mondanivaló ennél sokkal univerzálisabb – nevezetesen azt a klasszikus axiómát visszhangozza, hogy a hatalom korrumpál, az abszolút hatalom pedig totálisan korrumpál. Ebből az eredőből leginkább sorstragédiák, vagy szatírák sarjadhatnak ki – az előbbire jó példa a Sötétség délben, az utóbbira pedig – hogy egy kicsit még inkább hazabeszéljünk -  Pelikán József gátőr vesszőfutása.

Armando Ianucci filmje nem ér fel ugyan A tanúhoz, de ettől még roppant szórakoztató darab. Dramaturgiai szempontból a legfontosabb különbség, hogy Bacsó Péter szatírájának volt hőse, hiszen egy talpig becsületes kisember szemszögéből, alulnézetből tapasztalhatjuk meg a rendszer embertelenségét - a Sztálin halálában ugyanakkor (a legfontosabb karaktereket tekintve az egyetlen katona kivételével) csak Virág elvtársak, a törtetésüket képmutatással leplező, sunyi gazemberek vannak, akik mindenre képesek a hatalom megszerzésének érdekében, és akik maguk között úgy marakodnak egymással, hogy azt hétpróbás vásári kofák is megirigyelhetnék. Megmutatni a „nagy” emberek kicsinyes arcát, és röhögni azon, amin – ha jobban belegondolnánk – sírni kellene: a politikai szatírák legtöbbet alkalmazott módszere Arisztophanész óta. Hasonlóképp régi intés, hogy a kolbász mellett a politika a másik dolog, melynél – feltéve ha nem akarod hogy kiforduljon a gyomrod - jobb ha nem vagy kíváncsi rá, hogyan készül. A film fényesen igazolja ezt a tételt.

A nevében olasz, de amúgy skót Ianucci eddigi leghíresebb projektjét, a hatodik évadnál tartó Az alelnököt talán nem kell bemutatni, de forgatókönyvíró tettestársai is mind rendelkeztek a megfelelő előtanulmányokkal. David Schneider például már másodszor járt a korban a Moszkvai Zsidó Színház tagjainak – Sztálin parancsára történő – kivégzéséről írott darabja után, és egyáltalán: ne felejtsük el, hogy mindannyian annak a nemzetnek a fiai, melynek a műfaj televíziós csúcsteljesítményét, az Igen, Miniszterelnök Urat köszönhetjük.

Egyszerre volt nagyon könnyű és nagyon nehéz dolguk. Könnyű azért, mert az alapanyag önmagában is telis-tele van röhejesen abszurd momentumokkal: a Zsukov marsall mellkasát borító érdemrend-erdőt például inkább megfelezték, s a film első jelenetét is meghúzták a már-már hihetetlen valósághoz képest – az egymás után kétszer felvett hangverseny csakugyan megtörtént, a valóságban azonban nem elsőre, csak másodjára találták meg a félelmében elájuló karmester utódját, mert az elsőként kipécézett dirigens tökrészeg volt. A legfőbb kihívást pedig  - mint minden fekete komédiánál – az a kettősség jelentette, hogy a komikum ne fulladjon ízléstelenségbe, illetve hogy a komédia éjfekete máza alól ne, vagy csak megfelelő arányban adagolva bukkanjon fel a tragédia kijózanító nyomorúsága. Ami az első követelményt illeti, Iannucciék jó néhányszor elmennek a határokig – húgybatérdelés mint running gag alatt rendes körülmények között igencsak rezegne a léc - az ellenpontozás terén viszont végig működik az arányérzékük: a komikus részek között rendszeresen felbukkannak azok a nyúlfarknyi jelenetek, melyek figyelmeztetik rá a nézőt, hol is jár valójában.

A Sztálin halála kevés helyszínen játszódik, akció helyett feszes dialógusokkal és büntető egysorosokkal („Hogy tudsz egyszerre futni és összeesküdni?”) operál, s az utolsó cseppig kifacsar mindent a helyzet/jellemkomikum által biztosított lehetőségekből. Olykor nem szégyellnek egészen a Benny Hill-féle börleszkhez nyúlni – tényleg csak a jellegzetes dallamok hiányoznak például, amikor a Vozsgy halála bizonyossá válik, és az NKVD nekiáll a dácsában tisztogatni. Amikor először láttam, fogadni mertem volna hogy egy színdarab az alapja – holott az eredő egy mindössze 120 oldalas, az adaptációnál jóval sötétebb hangvételű francia képregény, melynek jeleneteit helyenként egészen hűen adaptálták.

Az élmény persze nem jöhetett volna létre a zseniális szereplőgárda, különösen a két fő intrikust alakító Steve Buscemi (Hruscsov) és Simon Russell Beane (Berija) nélkül. Busceminek volt a könnyebb dolga, csak szabadjára kellett engednie a benne rejlő ripacsot: elvégre egy olyan karaktert alakít, aki képes volt egy ENSZ közgyűlésen egy előre becsempészett cipővel verni az asztalt, és az öklét rázva méltatlankodni, amikor az USA-béli körútján lemondták a disneylandi látogatását. Hruscsov harsány egzaltáltsága  éles kontrasztot képez Berija komor jelenlétével: az NKVD akkori feje a XX. század legundorítóbb férgeinek egyike volt (a képregényben így vagy úgy, de az arcának egy része mindig árnyékba borul), és ezen a film sem próbál semmilyen eszközzel enyhíteni. Talán ő az egyetlen, akinek nem jut egyetlen poén, egyetlen értékelhető egysoros sem - sem vele, sem rajta nem lehet nevetni, még akkor sem, amikor éppen viccet mesél. Ő áll a középpontjában a film egyetlen hosszabb drámai jelenetének is, amikor a fogva tartóinak karjai között kitör belőle a pőre, kegyetlen vadállat

Buscemi és Beale párviadalához brilliánsan asszisztálnak a többiek: Jeffrey Tambor (Malenkov)  maga a két lábon járó inkompetencia, míg Michael Palin (Molotov) a feltétel nélküli szolgalelkűség non plus ultrája, és persze ott van az ember, aki egy igazságosabb világban mostanság adná le James Bond szerelését mondjuk Henry Cavillnek (de semmi esetre sem egy szőke törpének): Jason Isaacs. Csak a film utolsó fél órájában lép színre a faragatlan, a civil bagázst semmire sem tartó Zsukov szerepében, de onnantól kezdve minden jelenetben ellopja a show-t még Buscemi elől is.

Ismeretes, hogy Oroszországban betiltották a filmet, az indoklás szerint többek között azért, mert kegyeletsértő, és mert „befeketíti a fasizmust legyőző polgárok emlékét”. Egyenlőségjelet tenni egy ország politikai elitje és az ország népe közé, s ha kell, megsértődni ez utóbbiak nevében  régi, az önvizsgálatot kényelmesen megspóroló kommunikációs trükkje a hatalomnak, nemzetiségtől függetlenül. S mint általában, most is az az igazság, hogy hiába görbe a tükör, az arcok, amelyek megjelennek benne, nagyon is valószerűek. 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!