1953-ban Will Eisner, az amerikai képregény egyik legnagyobb legendája úgy döntött, felhagy a képregényekkel. Döntésében szerepet játszott az akkoriban fellángoló, végül kongresszusi meghallgatásokba és durva öncenzúrába torkolló képregényellenes hisztéria, de az még inkább, hogy fő sorozata, a The Spirit inkább volt sikeres kreatív, mint kereskedelmi szempontból. És Eisner még az előbbiből sem érzékelt sokat – a képregény megvetett, olcsó, eldobható szórakozási formának számított, nem vették komolyan, nem létezett intellektuális kritikai színtere, a mérgesedő közhangulat pedig a jövőre nézve sem kecsegtetett semmi jóval. Az érdemi visszajelzés hiányától elkeseredett Eisner csak akkor tért vissza lelkesen és tettre készen a panelek és szövegbuborékok világába, amikor a ’60-as évek underground mozgalmának hála újra kiaknázásra érdemesnek tartotta a képregényben rejlő kreatív lehetőségeket (anyagi szempontból is – hisz el kellett tartania egy kétgyermekes családot).
Ez egy nagyon fontos dolgot rögtön elárul Eisnerről: az önkifejezés, a kísérletezés, a komoly művészeti értékek médiumaként tekintett a képregényre, miközben kortársai általában csak a csekkért dolgoztak – legalábbis kezdetben. Amerikában a képregény a XX. század első évtizedeiben nem kis részt a kívülállóké, a kisebbségeké volt: a zsidóké, a feketéké, a nőké, az íreké, az olaszoké és egyéb bevándorlóké, akiket semmilyen megbecsülésnek örvendő művészeti területen nem alkalmaztak, lehettek bármily tehetségesek és képzettek – nem törhettek be a festészet, de még csak a ponyvaillusztráció területére sem nagyon. Vagyis ha a művészetből akartak megélni, végül kényszerűségből lecsúsztak a képregény szintjére, ahol a meredeken felfelé ívelő ipar válogatás nélkül fogadott be mindenkit – és bár később sokuk megszerette új hivatását, nem egyszer maguk is lenézték a saját munkájukat. De Eisner nem. Eisner soha.
Ő kezdettől fogva véresen komolyan vette a képregényeket, és teljes erőfeszítéssel igyekezett kiteljesíteni a potenciáljukat, vagyis nem pusztán a tehetsége tette mesterré és pionírrá, hanem a hozzáállása is. Ahogy az a 13 évnyi eredeti Spirit-sorozat legjobb, legérdekesebb darabjait összegyűjtő Will Eisner’s The Sprit – A Celebration of 75 Years című, közel ötszáz oldalas kötetből látványosan ki is derül.
A The Spirit 1940-ben indult a Chicago Sun vasárnapi újságmellékletként. A Superman- és Batman-lázban égő szerkesztők természetesen szuperhőst akartak, Eisnernek azonban már akkoriban is elege volt a legyőzhetetlen maszkos igazságosztókból, és egyébként sem karakter-, hanem történetközpontú képregényben gondolkodott – emellett olyasmit akart írni, amit nem csak gyerekek élvezhetnek. Így született meg Denny Colt, az ifjú nyomozó, aki rögtön az első sztorija legelején látszólag elpatkol, hogy aztán hivatalos halálát falként használva Spiritként, az alvilág ostoraként térjen vissza. A Spiritnek nemhogy nincsenek szuperképességei, de ráadásul nagyon is esendő, emberi figura, aki ugyan sokszor keményen vág rendet a gazemberek között, és magabiztosan kapja karjába a nőket, máskor viszont komikus esetlenséggel rogyadozik ellenségei ökle és gyermeki gyámoltalansággal a femme fatale-ok csókja alatt.
Eisner számára a nem különösebben árnyalt és érdekes főhős csak kalauz egy színes, izgalmas, fura figurákkal benépesített, szomorú sorsszerűségekkel és hol kifinomult, hol slapstick humorral teli noiros világban. A Spirit sokszor nem is főszereplője a 7-8 oldalas történeteknek, csak megjelenésével, nézőpontjával, kósza megjegyzésével hozzátesz valamit a füstös képű alvilági alakok vagy éppen az igájukat húzó nagyvárosi polgárok körül lejátszódó drámához – a szűk utcák, elhagyatott városrészek és megviselt bérházak lakóinak fel-felvillanó élettöredékei már itt előrejelzik Eisner harminc évvel későbbi remekművét, az első mainstream graphic novelként számon tartott Contract with Godot. Bár a Spirit csak a világháború után kupálódott ki úgy istenigazából (akkor lépett „nagykorúságba” a sorozat, átgondoltabb, szellemesebb, érettebb, stílusosabb lett), Eisner kezdettől fogva kísérletezett a képregény formai, hangvételi és tematikai elemeivel.
A Croaky Andrews’ Perfect Crime-ban a cím- és főszereplő meglóg a Spirit elől egy lakatlan szigetre, ám a hős emléke, „szelleme”, fenyegető árnyként vetül rá, míg végül félelmében és őrületében önmaga vesztét okozza. Az 1941-es The Tale of the Dictator’s Reform-ban Hitler inkognitóban Amerikába utazik, hogy megismerje a leigázandó csillagos-sávos nemzetet, de csak kiröhögik és megrugdossák, amikor pedig felvilágosultan visszatér hazájába, a pártja meggyilkolja. A The Last Trolley talán a sorozat első igazán nagy stilisztikai-grafikai bravúrja 1946-ból: a nagyváros peremén csattogó-kattogó utolsó éjszakai villamoson bankrablók, hullák és egy Spirit-báb között játszódik le egy vizuális és történetmesélési szempontból is szenzációsan megszerkesztett, gyönyörű színekkel és kontrasztokkal díszített, frappáns, vicces és végzetszerű, sajátosan álomszerű konfliktus. A The Story of Gerhard Shnobble egy mágikus realista tragédia egy repülni képes, sors verte kisemberről, aki véletlen járulékos áldozata lesz a Spirit és néhány bűnöző csörtéjének, a The Candidate egy totális komédiára kijátszott politikai szatíra, a The Fox at Bay pedig egy visszaszámlálásra komponált, feszült, szinte hitchcocki thriller egy ámokfutó tömeggyilkos elfogásáról.
A legjobb formai bravúrok közé tartozik a The Story of Rat-Tat, the Toy Machine Gun, egy gyerekkönyvként felskiccelt megkapó, frappáns történet egy élő játékpuskáról, aki arról álmodik, hogy igazi fegyver legyen, valamint a Ten Minutes, amely tíz perc eseményeit meséli el „valós időben” – merthogy (Eisner becslése szerint) tíz percig tart végigolvasni a képregényt. Eisner egy másik sztorit egy gyilkos szemszögéből mesél el (a keret a tettes ovális szemformája), egy harmadikat rímekbe szedve, egy negyediket pedig önmaga metaszerepeltetésével.
Fontos észben tartani, hogy a negyvenes évekről beszélünk, amikor az isteni kvalitású szuperhősök és az árnyékokban tevékenykedő, kemény öklű ponyvahősök még primitív képi és szöveges megoldásokkal, végtelenül egyszerű cselekménnyel kísérve vívták fekete-fehér harcukat a gonosz ellen. A mainstream nemhogy ekkoriban, évtizedekkel később is gyerekcipőben járt Eisner innovatív megoldásaihoz képest, sőt, még a The Spirit legalapvetőbb történetmesélési eleganciájához, a felesleges és terjengős szöveges kommentárok elhagyásához is a csak a nyolcvanas években kezdett felnőni. Eisner vonalainak és narrációjának könnyedsége mintha egy párhuzamos dimenzióból származna, ahol már sokkal előbbre jártak a képregény hatásmechanizmusainak, lehetőségeinek feltárásában. Ehhez már szinte csak kellemes adalék a történetek (legyenek akár komolyak, akár komikusak) mély humánuma, valamint az örök kontraszt a figurák roppant kifejező, karikatúraszerű ábrázolása és környezetük realisztikussága között – meg persze a legendás borítók/nyitóoldalak és a híres nőalakok.
A Will Eisner’s The Spirit – A Celebration of 75 Years tartalmaz néhány bónusz történetet más legendás alkotóktól is: többek közt Neil Gaiman, Alan Moore és Darwyn Cooke (Eisner szellemi és stilisztikai örököse) tisztelegnek Eisner nagysága előtt (Moore pároldalasa különösen ötletes: a Whatever Happaned to the Man of Tomorrow Spirit-verziója), de a kötet persze Eisner klasszikusai miatt kötelező vétel. A különböző Spirit-gyűjtemények közül minimum ennek ott kell állnia a polcodon.