Valószínűleg öregszem, amiért ilyen hülyeségek járnak a fejemben, de miközben mindenki arról harsog, hogy a Rosa Salazarról CGI-jal mintázott főhős milyen elképesztően élethű, és minden pórus meg arcizomrándulás tökéletesen a helyén van és csodálatos és hű meg ha, én egyszerűen nem értem, miért kell az egész filmben renderelve néznem a színésznő fejét. Igen, persze, egy csomó akciójelenetben egyszerű halandó számára lehetetlen ugrásokat és mutatványokat végez, de a játékidő nagy részében mégiscsak normál interakcióban van a környezetével és a többi – hús és vér – karakterrel. Az magától értetődik, hogy egy Gollamot, egy Hulkot vagy egy na’vit muszáj CGI-jal megjeleníteni, de amikor már egy normál emberi fejhez is számítógépre van szükség, meg kell állapítanunk, hogy a józan ész és a mértéktartás végleg bedobta a gyeplőt a technológiamánia megbokrosodott lovai közé.
És nem érdekel, hogy a sztoriban milyen álmagyarázatot böfögnek fel Alita esztétikai másságára, sem az, hogy a mangaközegből kiragadva irreálisan nagynak ható szemet miféle „lélek tükre” és hasonló lózungokkal indokolják. E koncepciók ugyanis messze nem tesznek hozzá annyit a filmhez, mint amennyit az arcról készült közeliek időnkénti hiteltelensége elvesz belőle (el kell ismerni, hogy a gigaköltségvetés meglátszik a filmen, és az ilyen „uncanny valley”-jelenségből viszonylag kevés van – de az a kevés is bőven elég, hogy durván kizökkentsen).
De most, hogy kimerítettem a felhőre kiabáló vénember szerepét: az Alita: A harc angyala összességében meglepően hű és rátermett adaptációja Yukito Kishiro mangájának. James Cameron (a film az ő régi álomprojektje, még a 90-es évek közepe felé harapott rá) brutálisan hosszú forgatókönyvét Robert Rodriguez karcsúsította megfilmesíthető formátumúra, belepasszírozva az eredeti széria első két kötetének minden fontosabb cselekményszálát, emocionális erejét és világépítési elemét, megtoldva az egészet egy (harmadik-negyedik kötetből előrehozott) dögös motorball-szekvenciával. Bár kezdettől fogva problémát jelent, hogy a szkript zsúfoltsága és pörgése miatt sosincs időnk igazán beleélni magunkat „a Bukás” utáni Roncsváros világába, a történet központi eleme, vagyis a szeméttelepen talált harcos kiborglány, Alita fejlődésének, felnőtté válásának íve elég érdekes, izgalmas és átérezhető, hogy összetartsa a meg-megremegő felépítményt. (Meg kell jegyezni, hogy néhány kisebb eltéréstől eltekintve a forgatókönyv szinte egy az egyben az 1993-as animés adaptációt követi.)
Bár mint kiderül, Alita enyhén szólva nem mai csirke, egy tinédzser ámuldozásával, zavarodottságával, ártatlanságával és hirtelenségével keresi a helyét (meg elveszett emlékeit) a világban. Rodriguez magabiztosan vezeti őt végig a „szülő” (megmentője, a Christoph Waltz alakította Dr. Dyson Ido) elleni lázadásán, az első szerelmén és önmaga felfedezésének folyamatán, vagyis nagyjából olyan tapasztalatokat szerez, mint minden tizenéves. Ez egyrészt a film szíve és lelke, másrészt nem csupán értelmet ad a látványos akciószekvenciáknak, hanem azok katalizátoraként működik: Alitát a saját útkeresése, önfejűsége és vágyakozása sodorja bele a konfliktusokba, a fejvadászmunka bonyodalmaitól a motorball-zúzásig (ez lényegében a Rollerball koppintása, csak normál emberek helyett felturbózott kiborgokkal).
A sok szál és karakter miatt időnként elsikkadnak többre hivatott történeti és hangulati elemek, de az utolsó fél óráig Rodriguez dicséretre méltón egyben tartja a filmet – akkor viszont menthetetlenül szétesik. Mint amikor valaki hősies erőfeszítéssel görget havas hegyoldalon felfelé egy egyre gigászibb hógolyót, aztán a csúcs előtt elfogy az ereje, és a monstrum őt kilapítva visszagurul a mélybe. Túl sok szálat kell elvarrni, így túl nagy a kapkodás, túl hirtelen jönnek a pálfordulások és a dagályos megállapítások, nem jut kellő idő semmire: sem akcióban, sem drámában, sem karakterfejlődésben nem képes beváltani ígéreteit a film. Manapság, amikor egyetlen hollywoodi megaprodukció sem tudja 140 perc alatt tartani a játékidejét (és amikor ez a terjedelem sokkal többször indokolatlan, mint ahányszor indokolt), ritkán mondok ilyet, de a kétórás Alitára még pont nagyon ráfért volna az a plusz 20-30 perc, hogy tisztességes, kielégítő véget érjen.
Persze ez még így is a legjobb nyugati mangaadaptáció, más kérdés, hogy a tavalyelőtti Ghost in the Shell vagy a Spike Lee-féle Oldboy felállította (lefektette) lecet nem nagy mutatvány megugrani (átlépni).