A nyitányból sosem jönnél rá, hogy egy autósüldözéses filmet nézel: egy földrengés miatt baleset történik a bájosan ártalmatlan nevű ausztrál nukleáris hulladéküzemben, a WALDO-ban. Az így képződő szivárgás több száz kilométeres körzetben megfertőzi a talaj vízkészletét, és sok ezer ember életét veszélyezteti – de a vállalat vezetője természetesen egy tőről metszett seggarc, aki inkább eltussolná az ügyet. Heinrich, a balesetben sugárfertőzést elszenvedő, haldokló mérnök megszökik, hogy értesítse a külvilágot a fejleményekről, mielőtt túl késő lenne.
A szerencse a szupermenő, szupermacsó, szupersofőr szuperférfi, Larry Stilson és felesége karjaiba sodorja – sajnos romló egészségügyi állapota az emlékezetét sem kíméli, így eleinte azt sem tudja, ki ő, de a környéken szaglászó vállalati vérebeknek, indokolatlanul agresszív (zsebre tett) rendőröknek és egy környezetvédelmi aktivistának köszönhetően Larry idővel maga is összerakja a képet. Váltó sebességbe, gázpedál padlóra.
Az 1980-as Chain Reactiont (ismert Nuclear Run címen is) eredetileg George Miller rendezte volna, alig egy évvel azután, hogy az első Mad Max letarolta a világot. Helyette végül Ian Barry került a kamera mögé, olyan későbbi ősklasszikusok direktora, mint a hm, izé, köhh, a Robot harcosok és a Joey, a kenguru. Miller végül társproduceri kreditet kapott, de egyrészt Barry tapasztalatlansága, másrészt az elszabaduló költségvetés és elhúzódó forgatási idő miatt végül ő rendezte az akciójelenetek nagy részét – így természetesen az autós hajszákat is. A Chain Reactionnek amúgy nem ez az egyetlen Mad Max-kapcsolata: a főszerepet alakító Steve Bisley (Max ropogósra sülő társa, Jim Goose) mellett féltucatnyi színész bukkan fel Miller bombasikeréből, köztük Hugh Keays-Byrne, de még Mel Gibson is cameózik autószerelőként (hegesztés közben vidáman kapkod nyelvével a szikrák után…).
A Chain Reactiont a marketing a Kína szindróma (nukleáris katasztrófa-dráma) és a Mad Max (apokaliptikus autós akció) sajátos keverékeként pozicionálta, ami papíron fantasztikusan hangzik – különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az ozploitation hőskoráról van szó. Barry (aki a forgatókönyvet is írta, igaz évekkel mindkét említett film bemutatása előtt) egy nagyon is súlyos kérdéseket felvető, a kor környezeti problémáira reflektáló drámát képzelt el, végül mégis csak egy élvezetes, de szedett-vedett és rövid játékideje ellenére is kissé elnyújtott, legfeljebb félig komolyan vehető autós exploitation-thriller lett a végeredmény.
Az a kisebbik baj, hogy a dráma háttérbe szorult, az a nagyobbik, hogy a hagyatéka viszont meglátszik a szerkezeten: a Chain Reaction mint thriller sokkal jobban működne, ha a cselekmény nem a balesettel és az abban megsérülő mérnökkel kezdődne, vagyis ha a háttérben álló konfliktusra csak lassanként derülne fény. Így ugyanis mi, nézők, kezdettől fogva tudjuk, mire megy ki a játék, míg a főszereplők egy óráig csak találgatják, mi történik, és ápolgatják az amnéziás Heinrichet. Ezzel nem annyira a feszültség fokozódik, mint inkább a frusztráció.
Ha viszont keblünkre öleljük a film hangsúlyos exploitation-elemeit, és főleg, ha odavagyunk az ozploitatonért, de már kezdünk kifogyni a klasszikusabb darabokból, a Chain Reaction magabiztosan hozza az elvárhatót. Az autós jelenetek olyan gyorsak és dögösek, hogy a kerekek még a földutakon is szüntelen csikorognak (nem kell nagy dolgokra gondolni egyébként, de látszik, hogy nem egy nímand állt a kamera mögött), Bisley olyan eszméletlenül és indokolatlanul macsó a napszemüvegével, a nakiakeménylegény tartásával, a szűk nadrágjával (izé, van a camel toe-nak férfi megfelelője?) meg a foghegyről odavetett mondataival, hogy az ember elgondolkodik, nem önironikusnak szánták-e a karakterét (valószínűleg nem, de annyi baj legyen), a drámára tett erőfeszítésekből pedig legalább a cselekményt végig belengő nukleáris katasztrófahangulat megmaradt. Egy másik univerzumban ez a film a Mad Max prequelje.