Mulatságos nézni, ahogy (főleg) az amerikai kritikusok egy része egymással versengve és önmagával vívódva, zavartan igyekszik letenni a voksát Yorgos Lanthimos új filmjének feminista vagy éppen antifeminista jellege mellett. Feminista, hiszen erős, határozott nők a főszereplői, akik kiállnak magukért, és senkitől sem hajlandók lenyelni a szart; antifeminista, hiszen ezek a nők aljasok, manipulatívak, zsarnokiak, adott esetben hisztisek, kicsinyesek, gyerekesek. De a kérdés valójában triviális, sőt értelmetlen. Nem csak azért, mert még a post-metoo korszakban sem kell mindig, mindent görcsösen a feminizmus tükrében vizsgálgatni (A kedvenc egyébként úgy megy át a Bechdel-teszten, mint szar a libán, ugyanakkor, ahogy azt maga Bechdel is megjegyezte, ez önmagában még nem jelent semmit), hanem azért is, mert a feminizmus állítása sosem az volt, hogy a nők jobb emberek, mint a férfiak. Hanem az, hogy az évszázadok alatt a társadalmi rendszerek az utóbbiaknak kedvezve alakultak ki és merevedtek meg, ami azt jelenti, hogy a férfiak gyakrabban kerülnek hatalmi pozícióba, ami meg azt jelenti, hogy gyakrabban van alkalmuk visszaélni ezzel a pozícióval.
De van az a híres, sokat emlegetett mondás, hogy: a hatalom korrumpál. És ez nem véletlenül nem úgy hangzik, hogy: a hatalom korrumpálja a férfit.
Az állandóan betegeskedő, szeszélyes természetű, gyermekien toporzékoló és kétségbeesetten szeretetéhes Anna királynő helyett lényegében kegyencnője, a jéghideg, számító és hataloméhes Sarah kormányozza a franciákkal háborúban álló Angliát. Testiséggel gazdagon (de persze titokban) fűszerezett baráti-szeretői kapcsolatuk sajátos egyvelege az őszinte vonzalomnak, az önös érdekeknek, az egymásra utaltságnak, a kölcsönös manipulációnak. Ebbe a bizarr, mégis jól bejáratott szituációba rondít bele Sarah kisemmizett unokahúga, Abigail, aki állás reményében érkezik a palotába. A királynő és a jövevény idővel összemelegednek, és ez az új szerelmi/hatalmi háromszög a két rokon kíméletlen rivalizáláshoz vezet, amelyet Anna kislányos élvezettel figyel és tüzel.
A kedvenc egyik legalattomosabb (és legokosabb) húzása Abigail felvezetése: csinos, fiatal nőről van szó, akit ráadásul korosztálya egyik legtehetségesebb és legszimpatikusabb színésznője, Emma Stone alakít – sosem árt az ilyesmi, ha a néző kegyének elnyerése a cél. És ez csak a kezdet. Abigail egy balsorsú, a felsőbb osztályból kibukott közember, akit adósságban fulladozó apja eladott egy disznó nemesnek. Amikor megérkezik a palotába, egyik utastársa nyíltan veri rá a farkát, majd ahogy kiszáll a hintóból, nemcsak megragadja a seggét, de taszít is rajta egy nagyot – Abigail csinos kis arcával szántja fel a palota előtti saras-szaros földet, majd ezzel a mocskos képpel és ruhával kell rokona elé járulnia. A kígyófészekben. Tehát egy alulról jött, vert-erőszakolt-alázott, szegény nő kerül szembe a romlott, dekadens hatalommal. Alig telt el pár perc, és a szívünk máris teljes erővel dobog Abigailért. Az elnyomottnak, az esélytelennek, az underdognak mindig, mindenki szívesen szurkol. Mutasd meg nekik, kiscsaj!
(A forgatókönyv a maga ravasz módján hazudik kicsit, a későbbiek tükrében ugyanis nehezen hihető, hogy Abigail egyetlen szó nélkül tűri a hintójelenet sérelmeit. A néző tudatos manipulációja ez, és igényel némi karakterszintű suspension of disbeliefet; a tudatosságában – értsd: nem holmi forgatókönyvírói slendriánságról van szó – pedig az Abigail hátterére vonatkozó, nyilvánvalóan szándékos ambivalencia miatt vagyok biztos, de erre még visszatérünk.)
Abigail azonban hamarosan kiszagolja Anna és Sarah kapcsolatának igazi természetét, és módszeresen nekiáll, hogy hasznot húzzon belőle. Kezdeti határsértései látszólag jóindulatúak (gyógynövényeket szed a királynő beteg lábára), a későbbiek egy ideig (említett körülményeire való tekintettel) megbocsáthatóak, ám módszerei egyre drasztikusabbak, egyszerűségének, ártatlanságának maszkja fokozatosan málladozik. Stone ISTENI a szerepben. És nem mintha könnyű dolga lenne kitűnni: Rachel Weisz elegáns, félelmetes, tiszteletreméltó királynői alkat, szinte egy megállíthatatlan természeti erő. Olivia Colman, a tényleges királynő a legkevésbé sem királynői, viszont egyszerre szörnyűséges és sebezhető, visszataszító és sajnálatra méltó – elképesztően széles érzelmi skálán, igazi mesterként rángatja ide-oda Annát, sokszor egyetlen jeleneten belül is. Sőt, Nicholas Hoult is szenzációs a királynő politikai ellenfele, Lord Robert Harley szerepében. De Stone ISTENI.
Stone jelenléte akkor is abszolút, amikor a kép szélén, némán és mozdulatlanul áll, miközben a másik két nő beszélget, perlekedik – látod, érzed rajta, hogy bár közönyt színlel, minden idegszálával figyel, tervez, áskálódik. És amikor győzelmet arat (legalábbis: azt hiszi), ott van a szemében és a mosolyában a káröröm, az alattomosság, a hatalom gátlástalan élvezete. Már-már szadizmusgyanús, ahogy öntelten békejobbot nyújt eltiport, jobb sorsra aligha érdemes riválisának – mert persze nem a békülés a lényeg, hanem az új erőviszonyok orr alá dörgölése. Egy másik jelenetben (a levél elégetése) Abigail váratlanul elsírja magát – váratlanul, mert bár korábban is sírt már, könnyei akkor számítóak voltak, a környezetének szánta őket a kívánt eredmény elérése érdekében, és ez most más: most ugyanis egyedül van, nincs kinek játszania. Csakhogy ekkorra Stone és a forgatókönyv olyannyira kondicionált minket, hogy már azt sem hisszük el a karakternek, ha szobája magányában egyszerűen levegőt vesz. Mert talán azt is csak színleli.
Ide jutottunk instant szimpatikus hősünkkel, és felmerül a kérdés: vajon mindig is ilyen számító és törtető volt, vagy csak a körülmények kényszerítették rá ezt a viselkedésformát? Mindkettő mellett szólnak érvek, de bizonyosság nincs. Abigail egy kicsit végig enigmatikus marad, elkerülve ezzel mind az „eredendő ribanc”, mind a kegyetlen világ által megkeserített típusfigura csapdáit. Ezért is olyan dermesztő a zárójelenet: a kamera hosszasan, rezzenéstelenül időzik Stone arcán, ahogy lassan, fokozatosan kiül rá a felismerés, a néző pedig zavarában azt sem tudja, megérdemeltnek vagy sajnálatosnak tekintse sorsát. Közben halott vagy meg sem született gyerekeket (Anna tizenhét - történelmi tény - legjobb esetben is csak rövid életű utódját) jelképező, hitvány boldogsághelyettesítő nyulak szorgos és önfeledt kefélésének képe ég rá a jelenetre - a totális és röhejes és keserű és tragikus hiábavalóság lélegzetelállító, felkavaró groteszkje.
A kedvenc pikáns, szemtelen fekete komédiaként indul, de ahogy mind tisztábban látjuk a három főszereplő sötét oldalát, egyre közelebb érezzük magunkat a pokolhoz – az arisztokrácia fő tulajdonsága ugyanis az erkölcsnélküliség, a hatalom teljes egészében kívül áll a moralitás jó-rossz tengelyén. Ahogy Stone és Colman alakítása is a már-már slapstickes harsányságtól terjed a legleheletfinomabb, legelegánsabb színészi rezdülésekig (Weisz szerepe az övékénél jóval egységesebb), úgy öleli keblére maga a film is mind a súlyos drámai potenciált, mind a nevetséges és meglepő abszurditást. A kastélyt bizarr alakok egész sora népesíti be, a királyság hirtelen szeszélyek, kirohanások és cicaharcok megjósolhatatlan végkimenetelén és körforgásán múlik, és bármibe lefogadom, hogy ez a film tartja a vázába hányás világrekordját (az arisztokrácia dekadenciájának frappáns és vállaltan profán gúnyrajzaként). Lanthimos pedig végig halszemoptikával és vad kameramozgásokkal érezteti úgy, mintha holmi alantas, polgárpukkasztó cirkuszban lennénk, mert bizonyos szempontból ott is vagyunk – ugyanaz a mesterkéltsége és modorossága, amely az előző két filmjében (A homár, Egy szent szarvas meggyilkolása) vég nélkül irritált, itt tökéletesen illik az alapanyaghoz (annál ironikusabb, hogy azokkal ellentétben ennek pont nem ő írta a forgatókönyvét).
Ha van olyan vetülete az életnek, ahol tényleg maradéktalanul megvalósul a nemek közti egyenlőség, akkor az a hatalmi pozíció, ahol a férfi és a női lélek egyaránt és ugyanúgy lecsupaszodik. Üdv tehát A kedvenc úgynevezett feminizmusában: a nőknek megadatik a jog és a lehetőség, hogy ugyanolyan kegyetlenek és romlottak legyenek, mint a férfiak, méghozzá ugyanolyan potenciálisan grandiózus következményekkel.