The Umbrella Academy – Esernyő után köpönyeg

Az Umbrella Academy, a Netflix szuperhős-üdvöskéjének első évada egy ha nem is kozmikus, de globális whodunit, amelynek vissza-visszatérő, bazi nagy kérdőjelt érdemlő rejtélye, hogy ki hozta el a világ végét. A sorozat rengeteg vasat tart a tűzben, ám mivel mind az előbbi kérdés körül forog, a történet egyetlen eleme sem kozmál oda, sőt egyfajta antik sorsszerűséggel bont szirmokat, és az önbeteljesítő jóslat, ez az emberi lét vakon tapogatózását gúnymosollyal aláhúzó ősöreg szerkezet sem idegen tőle. Elvégre az ember minden körülmények között az marad, ami: egy örök jelen foglya, akinek mindössze különböző ideák, tapasztalatok és az ebből megszülető etikai kódex nyújtanak illékony kapaszkodót. Mindez pedig még akkor is igaz, ha ez a bizonyos ember rendkívüli képességekkel bír.

A történet erősen, jól érthetően indul: a nyolcvanas években negyvenhárom nő, akik előzőleg a gyermekvárás semmilyen jelét sem mutatták, egyik pillanatról a másikra világra hoznak egy-egy csecsemőt. Dr. Reginald Hargreeves, ez a steampunk Charles Xavier szépen mondva befogad, kevésbé szépen mondva megvásárol hetet ezen újszülöttek közül. A terhesség szokatlan körülményei a gyermekeket szokatlan képességekkel áldották/verték meg, és dr. Hargreeves eltökélten próbálja ezeket a képességeket a jó ügy szolgálatába állítani. Az Umbrella Academy tehát ezen szupergyerekek hideg, ám hatásos kiképzőterepe. Ebből a gyerekkorból csak villanásokat látunk, amely a Watchmen-féle szuperhős-dekonstrukciókhoz hasonlóan a klasszikus képregények történeteivel rezonál, ám ez csak a mélységet teremti meg a tényleges szüzsé számára: nem a hősködés számít, hanem ami azután jön, hogy a köpeny szögre került.

Ugrás a jelenre: Dr. Hargreeves halott, és nem maradt utána más, csak egy diszfunkcionális család roncsa, néhány megnyomorodott élet, és rengeteg kérdés. A temetés kisszerű csatározásokba torkol, amin csak az változtat, hogy megjelenik a semmiből Number 5, aki még évtizedekkel korábban tűnt el az időben. Number 5 rossz hírrel érkezik: a szedett-vetett csapatnak nyolc napja maradt megmenteni a világot.

Papíron tehát minden adott egy klasszikushoz: lételméleti kérdések boncolgatása egy diszfunkcionális, szuperhős-család prizmáján keresztül. Ráadásul a sztori remekül eljátszadozik a nézőpontokkal: a Number 1 néven futó Luther, az izomember, aki egy hatalmas gorilla testét kapta meg, hogy túlélje a sérülését, a legvéksőkig kitart Hargreeves mellett, akkor is, amikor az Akadémia többi diákja rég búcsút intett. Vajon azért volt ő a leghűségesebb, mert ő viselte az egyes számot, és ha igen, akkor ezen szám kiosztása tudatos döntés volt nevelőapja/mentora részéről, vagy csak vak véletlen? Az ezerszer elátkozott évek az Akadémián pedig más számára a megváltást jelentették volna, mert akárhogy is éreztek Hargreeves növendékei, ennél léteztek rosszabb, sokkal rosszabb gyereksorsok is.

A sorozat Gerard Way képregényének az adaptációja. Az első kötet, az Apocalypse Suite 2008-ban Eisner díjat nyert. Gerard Way amúgy sokszínű tehetség, ha épp nem képregényt ír, ő a My Chemical Romance énekese.

Mindez remek színészi játékkal egészül ki: Ellen Page talán a legnagyobb név a stáblistán, de nem kell szégyenkeznie a többieknek sem, számomra külön öröm, hogy ismét láthattam Robert Sheehant, a Misfits Nathanjét egy némileg hasonló szerepben. A CGI minősége pedig bőven túlmutat a tévésorozatok világán, a humanoid majom-komornyik Pogo a nagyvásznon is megállná a helyét.

Ha minden ennyire baba, akkor ez az év legjobb sorozata? Nos, nem éppen. A The Umbrella Academy rendkívül élvezetes időtöltés, amely azonban néha sajnos irányt téveszt. Borzasztó izgalmas részek, mint Hargreeves és Luther kapcsolata, Klaus vietnámi kalandja, a kívülről látott Akadémia, úgy általában az Anyával kapcsolatos dolgok elvesznek az eseményforgatagban. A tíz epizód egyszerre túl kevés és túl sok. A sztori mesterien kezeli a rejtélyeket, néha erőltetetten, de azért jellemzően ügyesen varrja el a szálakat: az évad végére a legfőbb kérdés megválaszolásra kerül, és sok újabb rejtély kerül elő, amelyek miatt megéri majd leülni a folytatás elé. Ugyanakkor az ennél talán kicsit fontosabb karakterizáció elsikkad. Borzasztó érdekes labdákat dobál föl a történet, de ezeket alig-alig csapja le. Sokszor izgalmasabb elgondolkodni azon, amit a sorozat be sem mutat, mint nézni az egyébként rendkívül stílusos akciójeleneteket. Nem táncolok vissza a cikkindító megállapítástól: a forgatókönyv valóban nem esik szét, de a reflektorfény sokszor nem a legjobb helyre esik. Ha ezt sikerülne orvosolni a második évadra, a Netflix könyvtára egy igazi klasszikussal bővülne.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!