A történelmi drámákban utazó Szász Attila/Köbli Norbert duó negyedik közös filmje (A berni követ, a Félvilág és az Örök tél után) úgy indul, hogy az ember szinte becsinál a gyönyörűségtől. A második világháború utáni romos Budapesten járunk, ahol a frontról nemrég hazatért Hankó Balázs kosztért, kvártélyért vagy pengőért cserébe kínál megnyugtató történeteket eltűnt katonák családtagjainak – persze hazugság az egész, bajtársnak, hősnek és szerető férjnek/fiúnak állít be olyan embereket, akikkel soha életében nem találkozott. Ezt a mind képeiben, mind hangulatában, mind zenéjében a klasszikus noirokat idéző, főcím előtti jelenetsort forgatókönyvírói és rendezői órákon kellene tanítani – nemcsak a makulátlan technikai kivitelezés, hanem a történetmesélési profizmus miatt is: erőlködés nélkül, könnyed eleganciával és kiváló stílusérzékkel alapozza meg a korszellemet és a főszereplő karakterét. Pár perc, és mindent tudunk, amit tudnunk kell, jöhet a konfliktus.
Hankónak egy balul elsülő szélhámossága miatt végül menekülnie kell Pestről, és a sors úgy hozza, hogy az erdőben élő Judit meg a kisfia, Virgil küszöbén találja magát. Előadja nekik a szokásos humbugot a háborúban eltűnt családapáról, Bércesről, de kiderül, hogy a nő egyáltalán nem vágyik a férj visszatérésére – az ugyanis egy erőszakos, zsarnoki rohadék volt. Nagyon is vágyik viszont Hankó ölelésére. És minden szép és jó lenne… ha a férj nem térne vissza mégis.
Bérces felbukkanásáig a film lassan, de érzéssel csordogál, példásan szép, ízléses és kifinomult a Hankó, Judit és Virgil közti dinamika: Köbli forgatókönyve remek érzékkel találja meg az egyensúlyt a háború utáni áldatlan állapotok drámája, a tegnapi borzalmak helyére lépő új (szovjet) elnyomással szembeni tehetetlenség és az óvatosan bimbózó, valószerűtlen, de igaz szerelem romantikája között. Szabó Kimmel Tamás mintha szélhámosszerepekre született volna, megnyerő, szinte kisfiús ártatlanságában végig ott bujkál valami megfoghatatlan cinkosság, Kerekes Vica pedig tökéletes hétköznapi femme fatale, egyszerre erős és sebezhető.
Bérces felbukkanása után a film továbbra is lassan, de már inkább csak sematikusan csordogál – pont innentől (nagyjából a játékidő felénél vagyunk), a fő konfliktus bevezetésétől, a műfaji elemek megerősödésétől kezd szétesni minden, ahogy a közhelyek egymás után nyesik vissza a cselekményben rejlő jobbnál jobb lehetőségeket. Felmerül például, hogy a szerelmi háromszög nem olyan egyszerű, mint amilyennek első látásra tűnik; talán Bércesben több van egy egysíkú asszonyverőnél, talán Judit sem teljesen ártatlan, azt pedig kezdettől tudjuk, hogy Hankó moralitása legalábbis megkérdőjelezhető. De Köbliék végül minden elágazásnál a lehető legegyszerűbb, legegyenesebb úton viszik tovább a sztorit, így a karakterek potenciális komplexitásával való játszadozások csak időhúzó gimmicknek bizonyulnak – ahogy az elnyújtott és unalomba fulladó finálé szempontváltásai is.
Az Apró mesék második felének egyetlen olyan húzása van, amely méltó a felütéshez: Hankó háborús múltjának (gyors és szinte minimalista eszközökkel történő) feltárása, a sosem létezett hős katonatársakról szóló hazugság mögötti személyes igazság. Ez a dermesztően hatásos pillanat teljesíti ki a főhős karakterét, itt értjük őt meg igazán, itt kerülnek helyre a tettei és a motivációi, ez az, ami kétségkívül gondoskodik némi katarzisról a végjátékban.
Az utolsó háromnegyed órát azonban mégiscsak a suspense hajtja, így annak vérszegénysége nehezen megbocsátható. Persze, nem rossz, hogy ma már a magyar filmgyártás is simán kitermel magából egy technikailag-színészileg kifogásolhatatlan rutinthrillert, ugyanakkor az utóbbi bő egy évtized dicséretes műfaji próbálkozásai után (és elég, ha az Apró mesék alkotóinál maradunk: A berni követ, A vizsga) ez talán már mégsem olyan nagy fegyvertény.