Nagyon jó most az olasz zsánerképregények rajongójának lenni – az utóbbi években egymás után jelennek meg itthon a jobbnál jobb sorozatok az olyan évtizedekkel ezelőtt indult klasszikusoktól, mint a Damypr és a Dylan Dog, az olyan újabb, mindössze páréves szériákig, mint a Morgan Lost és a Dragonero. Ezekben a címekben az is közös, hogy ugyanahhoz az olasz céghez, a Sergio Bonelli Editoréhoz tartoznak, az ország legnagyobb és legnépszerűbb képregény-kiadójához. 1948-ban indult westernjük, a máig óriási sikerű Tex Willer óta (amely a ’60-as évek spagettiwesternes hullámánál jóval előbb vetette rá magát az amerikai vadnyugati történetekre) rendíthetetlenül csillapítják az olaszok sci-fi-, fantasy-, krimi-, kaland- és horroréhségét – általában egy-egy teljes történetet tartalmazó, durván 100 oldalas, fekete-fehér, kisméretű kiadványaikkal pedig afféle standard formátumot (bonellano) teremtettek.
Szóval van mit a tejbe aprítani, és a Goobo, a már említett Dragonero hazai kiadója tavaly bele is fogott egy új antológiasorozatba. A Maximum Bonelli koncepciója: havi megjelenés nagyjából 100 oldalon, az olasz hagyományoknak megfelelően minden számban egy teljes eredeti Bonelli-történetettel, különböző sorozatokból válogatva. Az eddigi három részben a 2013-ban elstartolt és tavaly lezárult Árvák (Orfani), az 1997-től 2010-ig megjelent Suttogó Szél (Magico Vento) és az 1991 óta futó Nathan Never első számai szerepeltek. Mindegyik könnyen és gyorsan olvasható, érdekes, szórakoztató, a műfaji paneleket ügyesen használó történet, vagyis: többnyire egyszerű, de minőségi ponyva.
A Nathan Never a legporosabb, és ezt persze könnyű azzal
elintézni, hogy egyben a legrégebbi is, de számos ’80-as évekbeli, vagyis még
korábbi Dyland Dog-történet akad, ami sokkal frissebbnek érződik. A kissé
disztópikus, robotokkal és mutánsokkal teli jövőben a rendfenntartó feladatok
megoszlanak a hagyományos rendőrség és a vállalati alkalmazásban álló nyomozók
között – utóbbiak közé tartozik a címszereplő is, aki mintha egyenesen egy
nyolcvanas évekbeli amerikai B-filmből lépett volna ki: tökös, jóképű, széles
állkapcsú, borostás és rettenthetetlen. Plusz rühelli a technológiát, úgyhogy
nem érzi maradéktalanul otthon magát a Szárnyas fejvadász, az Alapítvány és a
Robotzsaru társadalmi-vállalati jövőképéből felépített közegben. Ez a különcség
nyilván a vele való azonosulást könnyíti, illetve feldobja a labdát némi
humornak és az alkalmanként szaftosabb karakterkontrasztnak – mint az első
számban, ahol Nathan egy androiddal kénytelen együttműködni a jó öreg buddy cop
hagyományoknak megfelelően.
A Nathan Never az a fajta ponyva, amelyben ha az egyik küzdő fél alulmarad az ellenségével szemben, látványosan az öklét rázza felé, és azt kiáltja: „Átkozott!” vagy „Ezzel még nincs vége!” Vizualitása némileg eltér a bonellik hagyományosan realisztikus, sok sötét háttérrel dolgozó képi világától (ami nem baj), és közelít kicsit a korszak amerikai szuperhős-képregényeinek stílusához (ami már bajosabb) – néhány panel láttán egy pillanatra azt hittem, egy oldschool Nick Fury-sztorit olvasok. Apropó: a kulcsszó az oldschool, és ilyen szempontból az említett porosság sem olyan vészes. A nyolcvanas éveknek úgyis nagy divatja van, és bár a Nathan Never 1991-ben indult, le sem tagadhatná, hogy az eggyel előbbi évtized szeplőtelen fogantatású édes gyermeke. És nem is akarja letagadni. Kellemes kis retrócsörte, kezdetnek még most, 28 évvel később is megteszi.
Az Árvák már kicsit más tészta. Nem azért, mert színes (ami viszonylag új fejlemény a bő hetvenéves Bonelli sorozatai között), vagy mert a Nathan Neverrel ellentétben a teljes széria egyetlen hosszú, folytatásos történet mesél el. Hanem mert kicsit kevésbé támaszkodik könnyen felismerhető korszakokra és elődökre (na jó, a nyitójelenetben a hamuvá robbanó játszótér akkora T2-flash, amekkorát ritkán látni, de ez az egyetlen ilyen), jobban igyekszik saját identitást kialakítani magának – amennyire egyetlen szám után meg lehet mondani, sikerrel is jár. A sztori szerint egy idegen támadás letarolja a Földet, mire egy nemzetközi szervezet összegyűjti a katasztrófa legígéretesebb árváit, hogy brutális kiképzéssel szuperkatonákat faragjon belőlük, és szanaszét rúgassák velük az ellenség seggét. Tehát: katonai sci-fi némi Végjáték-beütéssel.
Utóbbi címet azonban nem csupán a „gyerekek a csatamezőn” koncepció miatt cibáltam ide – bár az első szám lényegében csupa expozíció, világ- és karakterépítés, már pár dialógus, konfliktus és beállítás is arról árulkodik, hogy Roberto Recchioni nem fogja elsunnyogni a kényszerhelyzettel együtt járó morális dilemmákat, az elpusztított gyermekkorból fakadó külső-belső konfliktusokat. A hangsúly azért persze nyilván az akción lesz. Szerencsére az Árvák nem csak jól néz ki (nyerő a realisztikus környezetbe helyezett, de elegáns elnagyoltsággal és roppant kifejező mimikával felruházott arcok, illetve az ízléses színpaletták kombinációja), de mind a forgatókönyve, mind a vizuális történetmesélése rutinos és lendületes, és még a kezdetben faék egyszerűségűnek tűnő karakterábrázolásban is tud kellemes meglepetést okozni.
A Maximum Bonelli eddigi zászlóshajója a Suttogó Szél. Gianfranco Manfredi és José Ortiz sorozata egy természetfeletti/horrorelemekkel és indián mitológiával megtűzdelt western, amelyben az amerikai hadsereg egyik tagját, Ned Ellist egy rejtélyes eredetű vonatkatasztrófa után indiánok ápolják, és nevelik végül sámánná (Ellis kinézetét bevallottan Daniel Day-Lewisról mintázták – á la Az utolsó mohikán). Később egy Edgar Allen Poe-ra kísértetiesen hasonlító újságíróval, amnéziásan és új emberként igyekszik felderíteni az egykori szerencsétlenség okait és körülményeit.
A Suttogó Szél veszettül jól néz ki, ami nem csoda, tekintve, hogy az európai képregény egyik mestere, José Ortiz rajzolta: legendás címek egész során dolgozott a világ sok részén, Amerikától (a Warren Publishing horrorsorozatai) Anglián át (Judge Dredd, Rouge Trooper) Olaszországig (Tex Willer). Már a legelső panel láttán (a kisiklott-felrobbantott vonat lángoló-füstölgő roncsa) nyilvánvaló, hogy jó kezekben vagyunk. Ortiz kifejező arcokat rajzol, sűrű árnyékai a karakterekre telepednek, kontrasztjai látványosak, akciói rövidek, brutálisak és filmszerűen pörgőek, és nem utolsósorban remekül állítja a hangulatteremtés szolgálatába a mindenféle természeti és környezeti elemeket (rendszeres vendég: lőpor/dohányfüst, szél, eső, ördögszekér). Manfredi szkriptje méltó a vizualitáshoz, elegáns, letisztult, lényegre törő. A Maximum Bonelli eddig megjelent három kötete közül a Suttogó Szél a legmarkánsabb és legígéretesebb.
A következő három szám három másik képregény (Martyn Mystere, Mercurio Loi, Lilith) első részét fogja tartalmazni. A koncepció veszélye természetesen az, hogy így túl sok idő telik el az egyes sorozatok első és második száma között, márpedig az olvasó érdeklődését nem árt fenntartani az adott történetek iránt – főleg, hogy az ilyen szériák debütálásai általában még kissé kiforratlanok és/vagy bevezető jellegűek –, de a kiadó igyekszik az olvasói visszajelzések alapján alakítani a megjelenési gyakoriságot. És összességében aligha lehet mellényúlni a Maximum Bonellivel, elvégre a legnépszerűbb olasz képregénykiadó legsikeresebb címeiből válogat: szóval afféle kis ponyvamennyország.