Platformok: Microsoft Windows, PlayStation 4, Xbox One
Több (fekete) misét is megérne, hogy mi vezetett a Capcom feltámadásához, amely bár nem idén kezdődött (elég csak a Resident Evil VII-re vagy a Monster Hunter Worldre gondolnunk), ám kétségkívül 2019-ben teremte a leglátványosabb gyümölcsöket. Természetesen egy kritika nem kívánja meg e téma kimerítő taglalását, elég egyetlen szempontot kiválasztanunk, azt, amelyik a mi befogadói látószögünkből a legészrevehetőbb – ez pedig a szemléletváltás a zsánerekhez történő hozzáállásban.Dante és az orál zsiráfHogy érzékeljük a Capcom fent említett váltásának radikalizmusát, érdemes felidézni egy kevésbé sikerült próbálkozást a régmúltból, a Resident Evil 6-ot. Ez utóbbi szoftver mára csak egy megmosolyogtató rossz emlék: egy elbénázott borítókép szürrealizmusa, amelyen a túldizájnolt arab hatos számba lehetetlen nem belelátni az orális örömökben részesülő zsiráfot, akinek még a lábujja is égnek mered a magas élvezeti értéktől. Ám a megjelenés évében, 2012-ben ez a szoftver az éppen hangját kereső Capcom minden bújának és bajának megtestesülése volt (bár ennek ellenére is igen jó eladásokkal büszkélkedhetett, és az már a japán cég érdeme, hogy felismerték: mindezt a frencsájz múltja hajtotta, és ha nem akarják a hírnevet túlhasználni, kénytelenek lesznek minőségi termékkel előrukkolni). Pedig a Resident Evil 6 szerkesztése szinte egy az egyben idézi meg jelen cikk tárgyát: három eltérő főhős, eltérő játékelemekkel és a végén a különböző epizódokból egybetekeredő történettel.
Csak amíg Leon sztorija egy túlélőhorror ízű shooter volt, Chris szála egy Gears of War-Call of Duty szerelemgyerek az ötödik Resident Evil nyomán, Jake Mulleré pedig egy kísérletezőbb, indie-sebb, de továbbra is akciójáték, a Devil May Cry V összes felvonása megmarad annak, aminek már a legelső rész is készült: megalkuvásmentes karakterközpontú akciójátéknak. Karakterközpontú akciójátékA karakterközpontú akciójáték (character action game) legfőbb ismertetőjegye kevéssé meglepő módon a főszereplőtől függő harcrendszer, és minden más ebből következik. A küzdőstílus a karakter függvénye, az határozza meg, az az origó, ám ez visszafelé is igaz: Dantét ugyanúgy kirakhatod egy vörös bőrkabátból, ősz, kisfiúsra fésült frizurából, ahogy egy bazi nagy kardból, két félautomata stukkerből és pár speckó támadásból. Kicsit, mint a Street Figther széria mára helyenként talán bántóan sztereotip hősei, akik amúgy személyükben direkt felszínesen (a könnyű érthetőség kedvéért) foglaltak össze, kommunikáltak a játékos felé egy-egy harcstílust. Dantéra visszatérve: róla igazából mást nem is kell nagyon tudnod, a háttérsztori a démonok háborújáról és minden másról valójában adalék, a belső rendszereket fedő kötelező kasztni, mert hogy nézne már ki csak úgy magában a pőre szerkezet.
Apró érdekesség, hogy a klasszikus narrációtól elszakadni képtelen nyugati stúdiók kezében mivé alakult a műfaj: a 2018-as God of War előtti játékokban Kratos mindössze a pusztító vérbosszút testesítette meg, ebben gyökerezett a harcstílusa. Így aztán ha egymás mellé tesszük a zsáner két meghatározó figuráját (a nyugati Kratost és a japán Dantét), azt láthatjuk, hogy történeti szempontból a háború istene összetettebb karakter, ám ha a jellemre nem a sztoriban elfoglalt helyből, hanem a megtestesített játékelemek elegyéből következtetünk (amit ebben a médiumban ugyan miért ne tehetnénk meg legitim módon), úgy Dante jön ki győztesen, hisz görög vetélytársánál ebből a szempontból jóval színesebb figura. Ennyiből talán már sejthető, hogy mi volt a legnagyobb hibája a legutóbbi rebootolt résznek, a nyugati stúdióra (jelesül a Ninja Theoryra) bízott DMC-nek: a fejlesztők egyszerűen félreértették a stílus szerepét a műfajban, és túlnarrálták (a narráció szót a tradicionális értelemben véve) a játékot.
V, mint öt (vagy vé)A Devil May Cry V ott folytatja sátáni-barokk szappanoperáját, ahol a legutóbbi számozott rész abbahagyta: Dante és Nero egymással párhuzamosan védi az emberiséget, ám a páros már a prológban belefut egy igen nagy, nem várt pofonba, egyben szembesül egy új karakterrel, V-vel, aki a két lábon járó, igenlő válasz arra a kérdésre, hogy lehet-e valaki emósabb Kylo Rennél. A trió eztán némi statisztériával (közülük is kiemelkedik Nico, aki nem a szenszej frizurás rozmárrá hízott Steven Seagal, hanem egy vagány szerelőcsaj, aki a protagonisták már nem egyszer részletezett, szűken mért jellemábrázolása okán egyedül tűnik húsvér embernek) kiegészülve felveszi a harcot a pokoli hordákkal, és miközben elkenik mindenki csúnya száját (vagy egyéb többé-kevésbé megfelelő testrészét), egymással is alakul a kapcsolatuk, és múltjuk sötét, elrendezetlen foltjaira is fény derül. A sztoriról akkor ennyit, nem azért, mert kerülöm a spoilereket, de több szót tényleg kár rá vesztegetni – ahogy a fentebbi pár bekezdésből mostanra talán kiderült, ez a műfaj egyszerűen nem erről szól. Vagyis igen kis részt szól erről.
Nero, V és Dante nem is annyira különböző harc-, mint inkább játékstílusok megtestesülése: akármilyen meglepő, Nero a hagyományosabb karakter, egyben kicsit a Capcom-klasszikus Bionic Commando felé tett kikacsintás. V a kísérletibb, akinek nyeszlett teste tökéletesen alkalmatlan a fizikai konfliktusok megnyugtató rendezésére, cserébe három lényt is képes megidézni, akik helyette felveszik a harcot. A motorház alá kukkantva V személyében a klasszikus hack and slash karakter három főbb részre porlik szét (amúgy V egyébként is a széthullás jelképe, több értelemben is): különválik a távolsági és a közelharci támadás, valamint a sebződő, virtuális test. Dante hozzájuk képest... Dante. És nem véletlenül az: ő viszi a prímet. Ha kell, hajmeresztően kísérleti: mint a cowboykalapos (mostanság kicsit tán szerencsétlenül Michael Jackós) támadás vagy a motorbicikli, isten-tudja-miféle-fegyverbrutalitás kombináció. Ha kell, akkor viszont teljes egészében személyre szabható, négyféle, menet közben váltható stílussal, és ezekhez kapcsolódó különleges képességekkel.
A játék szerkesztése bámulatos: először megismerjük Nerót és a hozzá kapcsolódó, kiegészítő támadásokat. Már azt hinnénk, hogy ennyi, amikor színre lép V tökéletes műfaj-újraértelmézese. Önmagában e kettő váltakozása is friss, feszült figyelmet követelő akcióritkasság lenne, amikor ráébredsz, hogy hoppá, mindent félreértettél. Amit nótának hittél, az csak a gitárszóló és ördögi dobjáték beköszönése, és a virtuóz vezetőénekes még egy hangot sem adott ki. Mert ekkor érkezik, tökéletes időzítéssel Dante. Eddigre már eléggé ismered a játékot, hogy egyrészt értékeld őt, másrészt képes legyél a saját ízlésedhez hangolni. De még ekkor is rengeteg meglepetést tartogat. Ez a felépítés pedig már önmagában olyan, hogy tanítani kellene, már ha lehetne ezt egyáltalán tanítani.
Az ördög talán sírhat, mi nemHárom az egy ellen, de Nero, V és Dante együtt, a párizsi divatbemutató, a rock koncert és a Double Dragon tökéletes metszéspontjaként bizony elkergette a trónról a műfaj eddigi stíluskirálynőjét, Bayonettát. Ennél nagyobb dicséretet pedig sem ember, sem démon nem mondhat.