Bár sosem voltam nagy rajongója Sam Raimi Pókemberének, tagadhatatlanul van pár jelenete, amely a mai napig meghatározó a modern szuperhősfilmek érájában. Például amikor Peter Parker, még csak épphogy tudatában új képességeinek, az egész iskola (de ami a legfontosabb: a csajok!) szeme láttára elgyepálja az életét rendre megkeserítő Flash Thompsont. Itt még nincs „nagy erővel nagy felelősség jár”, a morális prédikációt megtartja a film az utánra, hogy a főhős a folyamatosan szekált, vert és megalázott védtelen kis nerdök millióinak nevében dicsőségesen – és persze önvédelemből, ugyanakkor bosszúból, jól látható örömmel is – kifekteti a suli tahó bullyját. Vágybeteljesítés ezerrel, emlékezetesen és vérprofin, márpedig a szuperhősök legalább annyira szólnak vágybeteljesítésről, mint bármiféle erkölcsi értékről és a jó ügy melletti kiállásról.
Ha a Shazam!-ot bármihez hasonlítanom kellene, ezt a
jelenetet venném elő, ugyanis az elejétől a legvégéig egy felhőtlen, vidám, kellemesen
viccelődő vágybeteljesítés, amelyben a 14 éves, önmagát és családját kereső,
vadóc félig-utcagyerek főhős, Billy, egy mágikus szó kimondásával felnőtt
(menő!) és legyőzhetetlen (még menőbb!) szuperhőssé válik, és bármilyen
problémát vigyorogva pofán verhet (legmenőbb!).
Fura dolog a felnőtté válás. Gyerekként az ember alig várja, hogy „benőjön a feje lágya”, vagyis végre megtehessen addig tiltott dolgokat, komolyan vegyék, a maga ura lehessen, és jobban megértse az őt körülvevő világot. Aztán persze kiderül, hogy ezek a dolgok nem egészen így működnek, ugyanis a felnőttkorról szőtt gyermeki vágyak és elképzelések nagyjából annyit érnek, mint a szélbe eresztett babafing. És a felnőtt ember nem egyszer azon kapja magát, hogy édeskeserű nosztalgiával tekint vissza fiatalkorára, amikor még valahogy minden szebb, de legalábbis egyszerűbb volt. (Hisz valójában a retróhullámok sem feltétlenül arról szólnak, hogy akkoriban ténylegesen, objektíven jobb filmek/zenék/ruhák/akármik voltak, hanem arról, hogy azokon keresztül megidézzük egykori önmagunk és érzésvilágunk egy darabkáját.)
Shazam viszont a két világ legjobbjait, a csoda és a realitás válogatott elemeit egyesíti: gyermeki lelkesedés, ártatlanság és világnézet egy csúcsra tuningolt felnőtt alakjában. Ez maga az életnek nevezett, botrányosan igazságtalan rendszer ravasz meghackelése (Zachary Levi fantasztikus karizmájával).
David F. Sandberg horrorrendező végleg maga mögött hagyja a DC-filmek Snyder-örökségének segg- és szájszagúságát, és a koncepcióból eredő potenciális irányok legtermészetesebbikét öleli keblére: a komédiát. A Shazam! legfrappánsabb, legemlékezetesebb jelenetei pont azok, amelyeken a mai szuperhősfilmek mielőbb igyekeznek túljutni, hogy rátérhessenek a lényegre, a fő konfliktusra, az inváziós-apokalipsziszes-megalomán városzúzásra: azok, amelyekben az ifjú hős poénról poénra fedezi fel és tapasztalja ki a képességeit.
Ez önmagában persze még kevés lenne az üdvösséghez, viszont Billy közben morálisan is hozzánő mágikus erejéhez, és új, fogadott családjával is egyre szorosabbá válik a viszonya. Márpedig a Shazam! másik nagy témája a vágybeteljesítés mellett a család. A film kezdettől fogva látványos kontrasztot rajzol fel az anyját kereső, nevelőszülőktől nevelőszülőkig vándorló (illetve tőlük el-elszökő) főhős és a szintén problémás családi háttérből érkező, ám a reményről és a szeretetről rég lemondó főgonosz, Thad (Mark Strong) között. Az üzenet egyértelmű: a család mindenek felett áll, mindennél fontosabb, a családon belül találod meg önmagadat is – és ennek a családnak még csak nem is feltétlenül kell a biológiai családodnak lennie, kereshetsz magadnak egy másikat, a lényeg, hogy ne add fel, ne hagyd, hogy a rossz körülmények legyűrjenek, és rossz embert faragjanak belőled. Szóval a hollywoodi blockbusterek tipikus jelszavai zengnek: remény, család, hit, család, szeretet, család bla-bla-bla. Azt hiszem, az amerikaiak kicsit úgy vannak a családdal, mint a szabadsággal: valamiért azt hiszik, ők találták fel, és csak náluk van olyan, de legalábbis csak ők tartják fontosnak.
De elviselem én a prédikációt, ha élvezetesen tálalják, és a Shazam! kétségkívül élvezhető – igaz, mély benyomást azért nem tesz. Az egész film épp olyan múlandó, mint a poénokat díjazó nevetés hangja, Sandberg ugyanis nem tudja igazán tartalmasan kitölteni a kétórás játékidőt. Thad minden dicséretes igyekezet és gondosan felvázolt háttértörténet ellenére is kétdimenziós marad (így a karakterek közti említett kontraszt sem olyan hatásos, mint lehetne), a hét bűnt jelképező szörnysegítői, bár egy ilyen családi filmhez képeset meglepően ijesztőek és horrorisztikusak, végső soron szintén kihasználatlanok, a finálé csihipuhija meg inkább érződik kötelező (és fárasztóan hosszú) körnek, mint bármi másnak.
A Shazam! igazi diadal lehetett volna, ha a generikus szuperhősfilm-elemek maradékát is lenyesegetik róla, és beszuszakolják az egészet egy kompakt, stílusos, pörgős másfél órába, amelyet csak a humor és a szív hajt. De még mindig sokkal, SOKKAL jobban járunk ezzel a kellemes, felejthető kis szórakozással, mint a DC korábbi Acélember/BvS/Öngyilkos osztag-féle kínos szerencsétlenkedésével.