Hosszú éveken át minden geek nagy nedves álma az volt, hogy Guillermo Del Toro befejezze a Hellboy-trilógiáját Ron Perlmannal. A most mozikba kerülő film eredetileg valóban az óhajtott-sóhajtott harmadik résznek indult, csak épp Del Torónak mindössze produceri szerepet szánt benne a stúdió, mire ő inkább beintett, példáját pedig nem meglepő módon Perlman is követte. Így aztán az új Hellboy egy bizarr, ormótlan szörnyszülött lett, az a fajta, amilyet a címszereplő addig szokott ütni, amíg mozog: egyrészt totális reboot, másrészt nagyjából mégis ugyanazt a történetet (a finálét) meséli el, amelyet Del Toro is akart – folytatás is meg nem is, tiszta lap is meg nem is.
Vagyis: Hellboy végre megismeri származásának részleteit, szembenéz a végzetével, és döntenie kell a sötétség erői meg az emberiség között, miközben előbbiek folyamatosan csábítgatják, hogy tegyen eredeti rendeltetésének megfelelően, és pusztítsa el a világot. De a film legmarkánsabb vonása nem a sztorija vagy az identitászavara, hanem a kivitelezése: olyan, mintha 2004-ben, Del Toro első része mellé készítette volna az Asylum mint sebtében összebaszott, gagyi mockbustert.
A Hellboy nem csupán kisebb-nagyobb részleteiben problémás, hanem, semmi, de tényleg, szinte semmi nem működik benne. Nem akarok sok szót vesztegetni a jobb esetben csak olcsóságszagú, rosszabb esetben katasztrofális CGI-ra, az értelmetlenül túlzásba vitt vérengzésre, a lapos poénokra és akciókra vagy a nagyrészt három minisorozatból (The Wild Hunt, The Storm, The Fury) agyatlanul összekontárkodott sztorira (fogalmam sincs, hogy a képregény ismerete nélkül mi szűrhető le ebből a zagyvaságból), inkább a karakterekre és a történetmesélésre, illetve azok totális kudarcára fókuszálnék. (Itt jegyezném meg, hogy bár a forgatókönyvön kezdetben maga Hellboy atyja, Mike Mignola és fegyvertársa, Christopher Golden dolgozott, a stáblistán kizárólag Andrew Cosby van íróként feltüntetve – ami arról tanúskodik, hogy Mignola és Golden munkájából végül nem sokat tartottak meg, ha ugyan bármit is.)
Kezdjük a lényeggel, a címszereplővel. Perlman verziója sem volt teljesen képregényhű, de ő magáévá tudta tenni a karaktert, nem kis részben azért, mert Del Toro a szörnyek nagy rajongójaként mindig is értette a különös, különc és kívülálló lények lelkivilágát, és Hellboy bumfordisága, száraz humora, szimpatikusan egyszerű világnézete mellett vaskosan beleírta a forgatókönyvbe melankóliáját, sebezhetőségét és sajátos eleganciáját is. Harbour viszont teljesen félreviszi a karaktert: a szomorúsága inkább folyamatos picsogás (ahogy azt egy mellékszereplő meg is jegyzi), az egyszerűsége meg egy unott, trágár, primitív melós frusztrációja két egyhuzamban lehúzott műszak után. Néha inkább billen a szimpla seggfej, mint a kissé cinikus és fáradt, de szerethető és karizmatikus antihős felé. Ez persze messze nem csak (vagy akár: főleg nem) a színész hibája, a szkript ugyanis semmilyen mozgásteret nem hagy neki a folyamatos pofozkodások és a trágár, de inspirálatlan egysorosok mellett.
Nail Marshall egy figyelemreméltó (Dog Soldiers) és egy szenzációs (A barlang) horrorral kezdte a pályáját, de az utóbbi években inkább tévésorozatokat (Trónok harca, Lost in Space) rendez – a Hellboy viszont szellemiségében, hangulatában a harmadik filmjéhez, a Doomsday című posztapokaliptikus trash-akcióhoz húz, és innen nézve nem csoda, hogy a történetmesélés és a karakterrajz megy a levesbe a trancsírozás, az utalgatások meg a tempó oltárán. Csakhogy míg ez a hozzáállás (többé-kevésbé) működhet egy vállaltan prosztó Mad Max-klónnál, addig a Hellboynál, ahol a szív és a belső konfliktus abszolút esszenciális a főhős és a körülötte kialakuló eposz szempontjából: teljes félreértés és kudarc.
Van ugye a történetmesélésnek egy aranyszabálya, a „mutasd, ne mondd”; e szabályt a film leüti, megerőszakolja, majd elvágja a torkát, és máglyán elégeti. Hellboy elvileg a helyét keresi a világban, és folyamosan őrlődik állítólagos szerepe, a más szörnyekhez való viszonya és az apjával (egy robotpilótán működő Ian McShane) való ellentmondásos kapcsolata miatt – de ezt kizárólag onnan tudjuk, hogy állandóan erről beszél (avagy: picsog). Nincsenek kudarcai, amelyekből tanul, fontos döntései, amelyek új irányba viszik, elképzelései, amelyek mellett kitart. Még a céljai és a mozgatórugói is tisztázatlanok, egyszerűen csak végigmorogja és –vagdalkozza a filmet. Az acélember óta nem láttam ennyire üres, definiálatlan, motiválatlan szuperhős(szerű) karaktert. Egy ponton például kifakad, hogy miért kell mindig minden szörnyet legyilkolni, miért nem lehet békén hagyni őket, de persze valahányszor szembekerül egy akármilyen szörnnyel, szó nélkül felkoncolja.
Amikor azt mondtam, szinte semmi sem működik a filmben, a „szinte” szót csak azért használtam, mert akad itt-ott pár tisztességes momentum, főleg a szörnydesignok terén (bár a pocsék effektek ezeken is sokat rontanak). Amikor Hellboy egy gigászi karddal esik neki három óriásnak, vagy amikor a fináléban szó szerint elszabadul a pokol, nagyjából egy-egy percig majdnem jó a film, és utóbbi esetben még a mértéktelen vér- és bélontás is a helyén van. De a végeredmény akkor is az, hogy egy egyszerre szép, érzékeny, dögös és kőkemény mitológiát egy primitív humorú, ostoba, tuskó trancsírhorrorrá degradáltak, egy hőzöngő kocsmai bunyóssal a főszerepben.