Ez a cikk már megjelent a Geekzen 2014-ben, de időszerűnek tűnt újra elővenni a Locke and Key magyar megjelenésének apropóján. A szövegben és a képanyagban enyhe spoilerek találhatók, de a történet hossza és összetettsége miatt senki olvasásélményét nem fenyegeti.
A tökéletes, eksztatikusan és katartikusan kielégítő befejezés,
a minden szálat logikusan és gondosan összefonó lezárás a popkultúra Szent
Grálja. Földi és égi boldogság lesz annak része, aki rálel, de mindenkinek más
formában jelenik meg, tudományosan nem körülírható, sem meghatározható.
Évtizedenként talán egy-két olyan mű kerül elő, amely közel jár hozzá (olyan
ritka kincsek ezek, mint a Breaking
Bad, a Dr.
Horrible’s Sing-along Blog vagy az Y the Last Man), de a
próbálkozások túlnyomó része kihuny félúton és visszahullik a porba (lásd
még Lost, Indiana Jones és a
kristálykoponya királysága, Legenda vagyok), és Parszifál kénytelen
nehéz szívvel tovább botorkálni küldetése célja felé.
Amennyire ugyanis a
szerzők és célközönségük el akarják érni a csodás relikviát, ugyanannyira
kívánják azt is, hogy ez sohase történjen meg, és tovább nézhessék-olvashassák
kedvenceiket, ez pedig különösen érvényes napjaink brandeket csúcsra járató
hollywoodi Gomorájában. Az X-akták például
Joe Hill szerint akkor ért véget, amikor Mulder és Scully először megcsókolták
egymást, de igazán az tett be neki, amikor a Rolling Stone címlapján egy ágyban
ölelkeztek. Neki pedig igazán hihetünk, hiszen éppen 2013 végén, gyanúsan közel
Karácsonyhoz, nem csak megtalálta, hanem egyenesen apró darabokból, a
saját két kezével, szívével-lelkével és egy chilei építészmérnökkel vállvetve
megalkotta a Grált, és képregénybe csomagolva nyújtotta át az emiatt kisebbfajta
eksztázist megélő képregénygeekeknek. Ez volt a hat kötetes Locke & Key sorozat és
annak befejező füzete.
Mielőtt Joe Hill felfedte volna, hogy az utat mutató
horrorpróféta, Stephen King középső fia, tíz évig írt novellákat és
forgatókönyveket választott írói álnevén (ami valódi neve, a
Joseph Hillstrom King rövidítése), és ez épp elég volt annak az önbizalomnak a
felépítéséhez, amellyel már magabiztosan szembenézhetett a munkáját minduntalan
apjáéhoz hasonlító kritikusokkal és újságírókkal. Ugyan azóta szerkesztett már
egy díjakat besöprő antológiát (20th
Century Ghosts) és írt két sikeres könyvet (A szív alakú doboz és
a Szarvak), mégis éppen egy képregénnyel és egy hétszáz oldalas, apja munkásságát
felvállaló és magába fogadó regénnyel (NOS4A2)
sikerült kilépnie a horror királyának árnyékából. Hill önmagát elsősorban
képregényíróként definiálja, és amint egy jó barátom meg is jegyezte, még a
regényeiből is kitűnik mennyire vizuális típus: A szív alakú doboz elolvasása
óta meggyőződésem, hogy a szellemek valóban arról ismerszenek meg, hogy fekete
grafitfirka zizeg a szemük előtt.
A képregény fantasztikus látványvilágáért és stilisztikai
bravúrjaiért egy építészmérnökként végzett chilei rajzoló, Gabriel Rodriguez
felelős, aki az IDW egyik licenszelt CSI feldolgozásával
kezdte karrierjét, majd a Land
of the Dead és a Beowulf adaptációi
után végre kreatívabb megbízást kapott: Clive Barker regényr, a The Great and Secret Show feldolgozását. Folytatva a már befutott címek felvásárlásának bevált módszerét,
az IDW 2007-ben a 20th
Century Ghosts történeteinek megképregényesítésével kereste
fel Joe Hillt, aki nagy szerencsére előhozakodott egy régóta dédelgetett
tervével egy öreg kúriáról és a benne rejtőző varázslatos kulcsokról. Mivel
Rodrigueznek már volt tapasztalata a horrorzsánerben, a kiadó őt javasolta
a projekthez, ebből pedig hat éven át folyamatosan elképesztő minőségű munka
született. Senkit ne riasszon vissza az első füzetek kissé fura vizuális
világa: Rodriguez kezdetben egyszerre szándékosan és szándéktalanul
egyensúlyozik a realizmus és a karikaturisztikus elemek határán, egyrészt, mert
ismervén Joe Hill ambícióit (a Locke gyerekek felnőtté válásának bemutatása)
teret akart hagyni az idő múlásának érzékeltetésére, másrészt pedig pár
év után egyszerűen csak kiforrottabb lett a stílusa.
A Locke & Key távolról, féloldalasan pislantva King (számomra) legjobb regényére, az Azra (It) hasonlít leginkább: tizenéves jó barátok csapata kerül szembe egy ősi, idegen gonosszal, és miután szörnyű áron legyőzik, felnőttként az egész már csak valamiféle távoli, rossz álomnak tűnik, egészen addig, amíg a rém újra meg nem jelenik. A regénnyel ellentétben a Locke & Keyben a felnőtteknek esélyük sincs a természetfelettivel szemben, csak az újabb generáció, a nyolcvanas évekbeli társaság gyerekei képesek meglátni és használni Keyhouse mágikus kulcsait, és felvenni a harcot a szörnnyel. A történet struktúrája nagyon erős, már egészen a korai füzetekben olyan utalásokat találunk, amelyek csak később nyernek értelmet. Nincsen deus ex machina, ami leginkább a lusta írók eszköze: Hill már teljesen és részleteiben átgondolt forgatókönyvvel vágott bele a Nagybetűs Kalandba, méghozzá fantasztikusan kidolgozott karakterekkel.
A főgonosz nem csak
vérfagyasztóan amorális és kegyetlen, hanem úgy képes sármos csibészként
alakoskodni, hogy az olvasó már éppen megkedvelné, amikor újra valami egészen
gyomorforgató és visszataszító lépést tesz az egyébként egészen
kézzelfogható és teljesen érthető célja felé. Minden és mindenki a
játékszere: elsősorban a tragikus sorsú Sam Lesser, akit már a neve is
definiál, és akinek olyan üres a lelke, hogy egy rég elfeledett gonosz
visszhangja is képes utat találni belé. Lesser életében és holtában is
szánalomra méltó lény, de éppen ezért olyan félelmetes ellenfél, egyúttal a
sorozat egyik kulcsszereplője.
Ellenfeleik és a történet főszereplői a három testvér, a Sam
Lesser által meggyilkolt Rendell Locke gyerekei, akik anyjukkal a családi
tragédia után nagybátyjuk massachusettsi kúriájába, a Keyhouse-ba költöznek (a
település neve, Lovecraft, árulkodó, már ami a továbbiak alakulását illeti).
Nina, az édesanyjuk, alkoholba fojtja a bánatát, egyedül bódító homályon
keresztül tűnik számára elviselhetőnek az élet. Tyler a tipikus báty, akire
testvérei védelmének felelőssége nehezedik, és aki nem mutathatja ki a felszín
alatt dúló érzelmeit: csak azért nem fordul az öngyilkossághoz, mert neki kell
a legerősebbnek lennie, példát mutatnia a testvéreinek. Húga, Kinsey, másképp
próbálja feldolgozni a történteket: láthatatlanná válva, elrejtőzve a
középiskolások között, soha többé nem gondolva arra a bizonyos napra. Egyedül
Bode, az öccsük rázza le magáról ezeket a felnőttes érzelmeket, és örökös
bajkeverőként természetesen ő talál rá az első kulcsra, és ő szabadítja ki azt
a valamit, ami évtizedek óta egy kútba van bezárva.
Hill nem csak a történetmesélés és a karakterábrázolás mestere,
folyton képes meglepni elképesztő ötleteivel is. Már maguk a kulcsok és a
hozzájuk tartozó ajtók is tele vannak meglepetésekkel: a Szellemkulcs nem csak
elszakít a fizikai testedtől, de azonnal annál teremsz, akire vagy amire
gondolsz, és akár egy másik gazdátlan testbe is beleköltözhetsz. A Fejkulcs
segítségével betéve tudod a fejedbe rakott könyvek tartalmát, de akár kiveheted
és elzárhatod a félelmedet és a szomorúságodat, ahogy Kinsey tette, csak arra
kell vigyáznod nehogy más fejébe másszanak be ezek az ártó gondolatok, mert az
igazi katasztrófához vezethet. Gondjaid vannak a jéghokipályán? A Herkules
Kulcs a jó választás! Utazni szeretnél? A Bárhol Kulcs segíthet, csak egy kép
kell arról az ajtóról, amelyiken át meg akarsz érkezni a világ bármely
pontjára. A kulcsok nem csak jópofa dolgok, hanem a sztori szerves elemei,
ráadásul csak gyerekeknek hajlandóak megmutatni magukat, mert a felnőttek
hajlamosak visszaélni az ilyen mérvű hatalommal. A sorozathoz lazán kapcsolódó
különszám, a Guide to the
Known Keys részletesen be is mutatja őket a Keyhouse korábbi
lakóinak naplóbejegyzésein keresztül. Képregényről lévén szó, Hill
természetesen él a helyzet adta előnnyel, és előszeretettel játszik mind az egyes
füzetek tematikájával, mind a képregényes utalásokkal.
Rufus, Ellie Whedon értelmi fogyatékos kisfia (aki egyébként ugyanolyan
kulcsszerepet játszik a jó oldalon, mint Sam Lesser a másikon) a saját kis
világában él, két rendszeres játszó- és beszélgetőtársa pedig Jack Nife, a
második világháborús akciófigura és Mayhem, a harci kiborg. Az ő fejében a
képzelettel keveredő valóságnak egy teljes füzetet szentelnek Squadron Strange címmel, amely a
nyolcvanas évek végére eltűnt háborús témájú képregények (Sgt. Rock, Weird War Tales)
stílusában készült, később pedig egy Locke
and Key / Squadron Strange crossovert is olvashatunk Rufus
odüsszeiájáról.
A szuperhős-képregények kedvelt nagyobb méretű különszámára (giant issue) is kapunk példát, ebben Tyler az Óriás Kulcsot kénytelen bevetni gyönyörű, teljes
oldalas paneleken, hogy megvédje testvéreit az árnyéklényektől. Személyes
kedvencem a Kázmér és
Hubának állított hommage, amelyben függőleges, napilapban használt
képregénycsíkok jelennek meg az oldalak előterében, és a realisztikus,
Rodriguez-féle stílus váltakozik Watterson karikaturisztikus ábrázolásával,
mindez úgy, hogy a cselekmény végig teljesen összefüggő és dinamikus marad. A
sorozathoz lazán kapcsolódó Guide
to the Known Keys a Winsor McCay által halhatatlanná
tett Little Nemónak,
a Grindhouse pedig
a negyvenes évek krimi-képregényeinek állít emléket.
A Locke & Key nem lenne Joe Hill és az én személyes Szent Grálom, ha ez
a fantasztikus utazás nem kapna méltó befejezést. Vérfagyasztó és veszettül
izgalmas, mert egyik karakterrel sem bánnak kesztyűs kézzel a fináléban, és
igazi veszteségként éljük meg a történet során megkedvelt szereplők halálát,
ugyanakkor elégedettséggel keveredő melankólia telepedik ránk, amikor a végső
összecsapás után elül a por, és az alkotók minden lényeges szálat elvarrnak.
Ahogy a függöny lehull, csak annyit tudunk mondani: Köszönöm Joe! Köszönöm
Gabriel! Ez jó mulatság, férfimunka volt!
Ami pedig az örömhír: a Fumax kiadó egyenesen a Locke & Key luxuskiadását adta ki magyarul, mely rögtön az első két kötetet (az első 12 füzet) foglalja magában.
Szöveg: Joe Hill
Illusztráció: Gabriel Rodriguez
Fordította: Holló-Vaskó Péter
formátum: keménytáblás, védőborítós
méret: 192 x 284 mm
oldalszám: 320
