Mindannyiunk kedvenc olvasmányai/filmjei között van néhány darab, mely azért is különösen kedves a szívünknek, mert akkor találkoztunk vele, amikor a legfogékonyabbak voltunk a mondanivalójára. Húsz évvel ezelőtt - az öregemmel folytatandó ökölpárbaj igényén már túl, de a fehérgalléros rabszolgaságon még néhány szemeszterrel innen, amikor már magam is kezdtem ráébredni, hogy nem lesz belőlem se rocksztár, se milliárdos - éppen ilyen volt az a David Fincher-film, amelynek sajnos nem beszélhetek a címéről. A könyv csak egy évvel később került a kezembe, de a csillagok ritka együttállása folytán hasonlóképpen ütött, és megalapozta azóta is töretlen (bár némiképp egyoldalú) barátságomat Chuck Palahniukkal.
Sosem egyszerű állást foglalni abban a kérdésben, hogy van-e értelme (mármint a financiális vetületeken túl) kultdarabok bármilyen formátumú továbbgondolásának. Egyrészt ott van a Neil Gaiman által megfogalmazott axióma, mely szerint minden igazán jó történet egyik legfőbb ismérve, hogy az olvasóban ellenállhatatlanul törjön fel a kérdés az utolsó mondat után: „és mi történt utána?” Miért lenne hát ördögtől való ezt a kérdést megválaszolni? Más oldalról viszont a tapasztalat - sajnos - azt tanítja, hogy még ha a Mesélő talentuma nem is, a Hallgató befogadási készsége mindenképpen gyengülni fog az idő múlásával: az igazán zsigerekre ható élményeket egész egyszerűen nem lehet ugyanolyan intenzitással, legfeljebb a másolat másolataként (vagy a másolat másolatának másolataként) átélni – a kérdés legfeljebb annyi, hogy még így is megéri-e.
Folytatást írni a Harcosok klubjához, pláne képregényként, első blikkre totálisan feleslegesnek és hajánál fogva előrángatott ötletnek tűnhet, hiszen Palahniuk látszólag kerek egészként zárta le az eredeti történetet: igaz, az űrhajós majmok még köztünk járnak, de Tyler terve meghiúsult, ő maga elvileg „halott”, a jobbik énje pedig kapott egy esélyt, hogy rendezze a dolgait Marla Singerrel. Ám ha a regény legfontosabb motívumát nézzük – nevezetesen a középpontban olyan férfiak generációja áll, akiket a vér szerinti, majd másodlagos apáik (tanárok, edzők, egyebek) is cserben hagytak, s eképpen követendő modell híján kell felnőtté válniuk – abban ott rejlik egy magától értetődően jogos kérdés: mi lenne a Főhőssel, ha egyszer maga is apává válna?
Palahniuk pedig éppen ezt helyezte a Dark Horse-nál 2015-16-ban, tíz füzetnyi folytatásban megjelent második rész középpontjába. Tíz évvel járunk a Nemezis-terv bukása után: a Narrátor (ezúttal Sebastianként aposztrofálva) és Marla egy kisfiút nevelnek, házasságuk pedig éppen odajutott a kispolgári jólét és a szürke hétköznapok taposómalmában, ahová a kevésbé rendhagyó párok jó részének is szokott: a tökéletes diszfunkcionalitásba. Marla torkig van a diétázással és a hajfestéssel („azt akarom, hogy önmagamért dugjanak meg”), Sebastian pedig tíz év alatt sem tudta levetkezni afelett érzett szorongását, hogy a felesége szemében csupán unalmas pótléka valaki sokkal izgalmasabbnak - akit amúgy rendszeres gyógyszerszedéssel igyekszik kordában tartani. Akárcsak az első részben, most is Marla válik az események katalizátorává: időről időre placebóra cseréli ezeket a tablettákat, hogy „Tylerrel” is kefélhessen, a szellemet azonban nem olyan könnyű visszatuszkolni a palackba, és az első csapás a fiukon keresztül éri őket…
Palahniuk minden kapcsolódó interjúban elmondja, hogy korábban nem sok fogalma volt a képregényről, és eszébe sem jutott volna ebben gondolkodni, ha egy kerti partin nem olyan nevektől kap bátorítást – és egyben ígéretet a segítségre –, mint Matt Fraction és Brian Michael Bendis. Gyorsan el is spoilerezném: a végeredményt tekintve minden szempontból jó döntést hozott. Formátumváltás híján a Fight Club 2: Tranquility Gambit ugyanabban a cipőben járna, mint mondjuk a Trainspotting moziváltozatának a folytatása: a hősökkel egykorú, s velük együtt öregedő generáció nosztalgia iránti igényét nem számítva önálló darabként értelmezhetetlen lenne a létjogosultsága, ezzel a húzással viszont sikeresen kikerül a szimpla rókabőrök végeláthatatlan tengeréből.
Szerkezetét tekintve a Harcosok klubja amúgy sem más, mint egymásba fonódó, csattanóra kihegyezett szkeccsek gyűjteménye, felfűzve egy „barátság” meg egy bizarr szerelmi háromszög csontvázára. Savát-borsát nem a cselekmény, hanem a Narrátor blazírtan anti-coelhoista monológjai, az iszonyatos mennyiségben elpufogtatott minimalista egysorosok/dialógusok és running gagként használt metaforák – különös tekintettel Apa bármelyik, szabadon választott testrészére – jelentik, ráadásul a hagyományos értelemben vett leíró részek szinte teljes hiánya mellett. Ez utóbbiakat képekben elmesélve Palahniuk arra koncentrálhatott, ami a legnagyobb erőssége: hogy a rendelkezésre álló legkevesebb helyre – értve ezalatt jelen esetben nem fejezeteket, hanem oldalpárokat - a lehető legsűrűbben szúrjon be valami cinikusat és idézhetőt.
A képet némileg árnyalja – és bizonyosan lesz olyan olvasó, akinél emiatt el is pattan a húr -, hogy mindezt az első rész iszonyatos mértékű újrahasznosításával valósította meg. A fanservice már-már a pofátlanság határát súrolja: éppúgy viszontlátjuk Angyalarcot, Chloét és – nem csalás, nem ámítás – Robert Paulsont, ahogyan az egymást segítő csoportok világát, a Káosz-brigád akcióit és persze az egymás péppé verésére szakosodott összejöveteleket is. Legalább kétszer süti el a „Ne a fülemet”-poént, és megidézi a filmet is, csak a vásznon felvillanó „cigarettanyomok”/bránerek helyett ezúttal háromdimenziós tabletták, rózsaszirmok stb. alkalomszerű felbukkanásával). Egyedül azt lehet a mentségére felhozni, hogy még mindig pokolian szórakoztató – annak ellenére is, hogy jóval komorabb, mint húsz évvel azelőtti elődje. Megkockáztatnám azt is, hogy hiába van tele poénokkal, mindent a képzeletünkre bízó regényként szinte emészthetetlenül sötét lenne.
A visszatérő Tyler már távolról sem az a figura, akire – legalábbis az utolsó fejezetekig - titokban mind hasonlítani akartunk: sokkal nárcisztikusabb, őrültebb és gonoszabb. Messze vagyunk már a „keveredj verekedésbe valakivel és veszíts” jellegű hippivircsaftoktól, helyette futószalagon készülnek az emberáldozatok, és Nemezis-terv 2.0. már nem – hangsúlyozottan üres - épületek összedöntésében, hanem nukleáris holokausztban készül kicsúcsosodni. Cameron Stewart rajzai tökéletesen megmutatják, hogy éppen az őrület melyik szintjén járunk: kidolgozottak és realisztikusak Sebastian hétköznapi világában, és éppen a kellő mértékig absztrahálnak, ha épp arra van szükség, hogy az olvasót ne öntse el azonnal a szekunder szégyenérzet (lásd például azokat a részeket, ahol Marla Hutchinson-Gilford szindrómás gyerekekkel kommandózik különféle harmadik világbéli háborús övezetekben).
A fentiektől függetlenül a Fight Club 2 néhány vonatkozásban mégis túllépi az előzménye árnyékát. A történet java részében Sebastian és Marla külön utakon, a saját módszereikkel próbálják megállítani Tylert, s a Marla-szál - a nő még mindig őrültebb, mint a „két” szerelme együttvéve, de már anya is, és képes felnőni ehhez a feladathoz – ezúttal egyenrangú párja a Narrátorénak. Ezen túl, bár a legtöbbet gúnyolt és ostorozott alaptoposzok – a konzumidiotizmusból a médiának a személyiségre gyakorolt torzító hatásáig - ugyanazok maradtak, a központi szerepet az apákhoz való viszony és Tyler valódi mibenléte tölti be. Annál is inkább, mert a végső revelációban kiderül, hogy a kettő szorosabban függ össze, mint eddig bárki gondolta volna - s végső soron valamennyi férfi érintett benne a Földön.
Végül pedig van még valami, amiről lehetetlenség eldönteni, hogy az elejétől eltervezett írói koncepció, vagy csak a cselekményszövés során jelentkező ideiglenes kreativitáshiányból (értsd: menet közben jött rá, fogalma sincs, hogyan lehetne a történetet legalább megközelítőleg értelmesen befejezni) kovácsolt erény, de az biztos, hogy a végeredmény a trollkodás egy egészen unikális válfaja. Palahniuk írásainak egyik legfontosabb jellegzetessége, hogy nincs semmi, amiből ne lenne képes gúnyt űzni, ideértve akár a halált vagy a szenvedést – saját elmondása szerint azért, hogy megfossza őket attól a félelmetes hatalomtól, mellyel az emberiség felruházta őket. Most sem tartóztatja meg magát ezen a téren, de a legbriliánsabb mélyütéseket a saját rajongótáborának viszi be: mindazoknak, akik a szándékoltnál komolyabban vették az első regényben foglaltakat, s akik miatt az a megalkotóján túllépő popkulturális jelenséggé vált az ezredfordulón. Megkapják a magukét az önfejlesztés/önmegvalósítás céljából létrejött, gombamód elszaporodó klubok (a filmrajongók klubjának első számú szabálya, hogy egy szót se az Aranypolgárról, a védekezés nélkül szexelőké pedig hogy ha először vagy jelen, pucsítanod kell), a regény és a film eltérő befejezésének elsőbbsége felett vitázó elvakult rajongók és egyáltalán: mindenki, aki valaha is szállt már késélre menő vitába egy tőle eltérő véleményt valló vadidegennel az internet valamelyik sötét bugyrában, elfeledve, hogy a nézeteltérés tárgya távolról sem valóságos, csupán egy másik ember képzeletének a szüleménye.
S ha már itt tartunk, nem marad ki a szórásból maga az Alkotó sem, aki távolról sem olyan biztos kezű ura saját teremtményeinek, ahogyan az egyszeri olvasó gondolná, s aki olykor képes odáig süllyedni, hogy saját magát is beleírja a cselekménybe, csak hogy végre valahogy előremozdítsa azt. Mert Palahniuk éppen ezt tette, sőt, képes volt rögtön három befejezést kanyarítani a történetnek, reménykedve abban, hogy valamelyik kielégíti majd az ezerfejű cézárt – a saját olvasótáborát. Persze hiába: ha rajongásunk tárgyáról van szó, csakugyan bohóckodó ganajkupacok vagyunk mindannyian, ahogy Tyler mondotta volt annak idején.