Le Vele di Scampiának nevezik Nápoly külvárosának egy jellegzetes, vitorla alakú épületegyüttesét, mely építésekor a háború utáni Olaszország feltámadását és a modernizmus diadalát hirdette. A Scampia és Secondigliano kerületekbe költöztek a háború után fedél nélkül maradt nincstelenek és a városban munkát remélő vidéki tömegek. Le Corbusier sikeres kísérlete, az Hunités d’Habitation reményt adott arra, hogy a korábban lepusztult, elhanyagolt negyedek egy építészeti innovációnak köszönhetően új erőre kapnak. Az elképzelés szerint hatalmas brutalista lakóépületeket húznak fel, amelyek a „város a városban” elv alapján egy új lakónegyed létrejöttét is jelentik. A logika lecsupaszított szabályai szerint kialakított világos életterek az emberek lelkébe is bevilágítanak, és jobb életre sarkallják a környék lakóit, új reményt fecskendeznek megfáradt lelkükbe.
Ahogy a történelem későbbi folyása mutatja, nem is tévedhettek volna nagyobbat a zikkuratok tervezői. A házak rövidesen a piti bűnözők, illegális házfoglalók otthonai lettek, a Camorra pedig bekebelezte az egész kerületet. A siralmas helyzet odáig fajult, hogy Nápoly egykori polgármestere utólag azt nyilatkozta, legszívesebben lelövette volna Franz di Salvót, a vitorlák építészét. Nem csoda hát, hogy a város e mérgekben fürdő negyede ideális helyszínéül szolgált a Gomorrának.
A sorozat újabb évadában az alkotók azzal a kihívással szembesültek, hogy miként tudják betölteni a történet tulajdonképpeni főszereplője, Ciro di Marzio halálával keletkezett űrt. Bár a folyamatosan több szálon futó cselekményben nehéz egy olyan pontot megjelölni, amely körül minden és mindenki forgott, a Halhatatlanként ismert kápó talán ez a karakter volt. A kihívást a készítők elfogadták, és egyáltalán nem sültek fel vele. A történet egyik fókusza így Genna Savastonora és azon küszködésére irányul, hogy végre lerázza magáról a secondiglianoi mocsok jelentette béklyókat. A családjával egy gyönyörű házba költözik messze a szülővárosától, reggelente megcsókolja tip-top feleségét, iskolába viszi a kis Pietrót, és próbálja élni a jól öltözött, olasz üzletemberek hétköznapjait. Ebbe az idillbe egy álomprojekt, Nápoly új repülőterének felépítése jelenti a hosszú távú bérletét. A felhőtlen örömöt csak egy váratlan és baljós találkozás töri meg: a kis Pietro osztálytársának apukája történetesen a nápolyi főügyész, aki túlságosan jól ismeri a Savastano nevet, és nem hisz az emberek jó útra térésében.
A történet másik hangsúlyát Donna Patriziára helyezték az írók, akit Gennaro időközben Secondigliano úrnőjévé tett meg. Ő a letéteményese Gennie felemelkedésének, és miután a néhai Don mellett bizonyította hűségét a Savastano családnak, most megkapta ajándékba a saját hűbérbirtokát. A Gomorra a kezdetektől fogva eljátszik a gondolattal, hogy a Camorra különböző sejtjeiben voltaképpen a nápolyi királyság feudális rendszere él tovább, és az évszázadok mit sem koptattak ezeken az ősi meggyőződéseken. Donna Patri főnök lehetett, és annak is kellett lennie, de csak addig, amíg az jótevőit, a Savastanókat szolgálja. Az egyszerű butikos lányból lett nagy hatalmú maffiafőnökre hatalmas teher nehezedik: veleszületett érzékenységét teljesen háttérbe kell szorítania a káosz féken tartása érdekében. Kegyetlennek és hidegnek kell mutatnia magát, ami a rezzenéstelen lófarok mögött bizony lassan felőrli a fiatal nőt. Vesztére a szerelem is rátalál, de nem is akármilyen formában: a nápolyi családoknál talán még hatalmasabb Levante klán aranyifjú fiába szeret bele.
A 12 epizód során a korábbi évadok szövevényes klánháborúi kissé háttérbe szorulnak: a készítők több intimitást akartak, ezért közelebb hozták a nézőkhöz a kiválasztott szereplőket. A Keresztapa klasszikus jelenete óta tudjuk, hogy a harcból nincs elbocsátás, és a megváltásra szomjazó bukottak csupán az utódaiknak remélhetnek jobb életet. A jó ízléssel berendezett élet és a nagypolgári körülmények, a zsúrok és az elegáns asztaltársaságok nem védenek meg a múlt suttogó árnyaitól. Az alvilágnak nincs romantikája, dúdolhatnák a nápolyi antihősök, ha tudnának magyarul. Ettől is olyan poétikus az a kép, amelyen Patrizia a panelben berendezett lakása erkélyéről nézi, ahogy Secondigliano vitorláit sápadt fénybe vonják az utcai lámpaoszlopok.
Hiába a fényűző cigánybarokk vagy az újragondolt art deco hamis csillogása a nappaliban, Nápoly királyai koldusok is egyben. Kétszobás palotájukban kuporogva döntenek életről és halálról akkor is, ha ezt a sorsot nem ők kérték maguknak. Az évszázados szokásjog erőszakot tesz a lelkükön, és nem engedi őket megváltásért fohászkodni. A gazdagságért és hatalomért mások vérével fizetnek, de ez a vér jelet rajzol az ő fejükre is. Ebben a történetben pedig az Úr angyala nemcsak az elsőszülöttekért jön el, hanem minden elkárhozott lélekért. A készítőknek abból a szempontból még magasabb szintre is sikerült emelniük a maffiahistóriát, hogy végleg megfosztották annak romantikus sallangjaitól. Csak a vér, a rémület és a csönd marad a nézővel a záróképek lepergése után.