Trónok harca: 8. évad - "A világ így ér véget/Nem bummal, csak nyüszítéssel"

“How will it all end?I hear people asking. The same ending as the show? Different?Well...ye. And no. And yes. And no. And yes. And no. and yes.”/
Forrás: georgerrmartin.com, 2019. május 20./

/spoileres/ Lehet-e sikere egy olyan sorozatnak, amely a megszokottnál sokkal több szereplőt mozgató cselekményét a terjedelmes mitológiával legfeljebb részben  - az irodalmi alapanyagként szolgáló könyvek révén - ismerős publikum nyakába zúdítja? A Trónok harca (a továbbiakban jó magyarsággal: GoT) vonatkozásában rögtön a pilot beigazolta ezeket az aggályokat: a szűk körű tesztvetítés résztvevői értetlenkedve álltak fel a székükből, fogalmuk sem volt például arról, hogy ki kinek a kicsodája. Egy anekdota szerint az addig minimális tévés tapasztalattal rendelkező Benioffék egy forgatókönyvíró kollégája, akitől eredetileg azt várták, hogy éles szemű, aprólékos kommentárokkal segít majd a finomhangolásban, csak ennyit írt egy  papírlapra: „MASSIVE PROBLEM” - jelen sorok írásakor pedig már több mint egymillió néző írta alá azt a petíciót, melynek alapvetése hasonlóképpen summázza az utolsó évadban történteket.

Szögezzük le mindjárt az elején: méltánytalan lenne a hosszú éveken tartó utazást pusztán a megérkezés alapján megítélni, s megtagadni azt, hogy menet közben nagyon jól szórakoztunk.  Ami azt illeti, nincs is sok értelme az utolsó évadot a megelőzőekre való visszatekintés nélkül megítélni – így aztán alant egybe is gyúrtuk az egészet, Pákozdtól Világosig.

Magasról lehet nagyot esni

Rosszabbul tehát nem is indulhatott volna (néhány színész lecserélésével és nagyjából kilencven százalékos újraforgatás után jött létre az epizód, mely a GoT első részeként a nézők elé kerülhetett), a karakterek sokasága miatt szerteágazó cselekmény pedig – legalábbis középtávon – a sorozat egyik legnagyobb erénye lett. A rendelkezésre álló keretben egész egyszerűen nem maradt idő az általában a hősök személyiségének cizellálására hivatott végeláthatatlan elmélkedésekre, erkölcsi dilemmáik és az őket ért csapások feletti hosszadalmas lamentálásra (minden elismerésem azoké a bráhminoké, akik pl. nem szurkoltak azért, hogy Karen Page és Foggy Nelson ne szenvedjen golyó általi halált a Daredevil első évadában). Az éppen a megfelelő ritmusban, kiegyensúlyozottan  váltakozó nézőpontú jelenetek között alig volt olyan, amelyik a) ne vitte volna előre a cselekményt, vagy b) ne tett volna hozzá valamelyik résztvevőjének karakteréhez, vagy c) ne lett volna simán csak szórakoztató.

Mindez azonban csak addig működött jól, amíg az iparosok mögött ott állt maga az alkotó is. Martin az első négy évadban relatíve szorosan közreműködött a forgatásban, jegyzett is egy-egy epizódot, hogy aztán – nagyjából az irodalmi alapanyag megfogyatkozásával egyenes arányban –„konzultatív” szerepkörbe vonuljon vissza, bármit is jelentsen ez konkrétan. Ezzel párhuzamosan aztán az addig egymástól elkülönülten csergedező, a kellő helyen egymást keresztező „cselekménypatakok” szép fokozatosan elmocsarasodó poshadt állóvízbe torkollottak. Benioffék mintha nem vettek volna tudomást arról, hogy egy ennyi felé ágazó történet természetszerűleg kezelhetetlenné válik egy ponton, s legkésőbb félpályánál nem ártana nyesegetni egy kicsit. Ráadásul  - bár a végső kontrollt ők gyakorolták az anyag felett – egy-egy szereplő sztoriszálát teljes egészében kiszervezték a velük együttműködő íróknak, s a végeredmény ismeretében úgy tűnik, nem tudtak megfelelő szigorral élni, amikor e szálaknak a megzabolázására, uram bocsá elvarrására lett volna szükség. A kurtítást teljes léleknyugodtsággal lehetett volna kezdeni akár a legfőbb karaktereken is - mondjuk Daenerysen, aki húsz részen keresztül szinte egy helyben toporgott a tengerentúlon – de erőteljesen meg lehetett volna húzni Bran hányattatásait vagy a Dorne-i bonyodalmakat is, főleg annak ismeretében, hogy a fentebb említettekből mi mindent használtak fel az utolsó két évadban.

És ezzel meg is érkeztünk a legfájóbb ponthoz, mert bizony mondom néktek: ebben a sorozatban nem Ned Stark végzete, a Vörös Nász vagy éppen Jon Snow tűpárnásítása a leginkább megdöbbentő momentum,  hanem az, hogy a szereplők feletti féltő bábáskodás hogyan vehetett egyik pillanatról a másikra száznyolcvan fokos fordulatot, s hogyan vált az egész - hogy a legkifinomultabban rinyáló déli úriembert parafrazeáljam – értékes erőforrások tökéletesen elbaszott pazarlásává. Az, hogy középtájon kétszer annyi részben meséltek el valamit, mint amennyi egészséges lett volna, még a kisebbik baj – a probléma ott vált katasztrófává, hogy az így felduzzasztott anyag lezárására viszont csak feleannyi időt szántak, mint amennyire minimálisan szükség lett volna. Igaz ugyan, hogy az utolsó hat rész felét megfejelték bő negyedórákkal, de két epizód teljes egészében elment a két nagy csatára – hozzáteszem, ennyi kijárt a hűséges rajongótábornak, a megvalósítás visszásságairól majd később – egy fél a deresi csata előtti, egy másik fél az epilógusbéli búcsúzkodásra. Könnyen ki lehet számolni, mennyibe kellett besűríteni minden mást – és ennek meg is lett az eredménye. Are you professional?! - üvölti a bennem élő Christian Bale, aki tudja azt is, hogy az HBO biztosította volna a pénzt-paripát-fegyvert a megszokott mennyiségű tartalomhoz is. Azt hiszem, a Star Wars-saga valódi és kreatív megújítására  - tán csak nem ezért siettetek ennyire, hogy le ne maradjatok róla? - nem is találhattak volna két megfelelőbb embert...

Bizonyos jelek már egészen korán megmutatkoztak, s a legkirívóbb jelenség talán az addig ismeretes tér-idő kontinuum tetszés szerinti nyomorgatása lett: az egymással összekötendő hősök, akik addig teljes évadokon keresztül utaztak A-ból B-be, hirtelen mind zsupszkulcsot kaptak, és mesterien elsajátították a hoppanálás tudományát. A nagy képet nézve azonban a legdühítőbb az, hogy a Bran – olykor végtelen hosszúságúnak tetsző – odüsszeiája és az Éjszakai Őrség falon túli hányattatásai által apránként építgetett természetfeletti kontextust egy az egyben lehúzták a vécén, ráadásul úgy, hogy ha annak végkifejletét nézzük, még a publikum agyműködésére igényt nem tartó popocornmozik védelmében felhozható legeslegutolsó érvet – ti. hogy „legalább jól nézett ki”  - sem lehet felhozni a mentségére, és egy egész civilizáció sorsát eldöntő kozmikus játszmából visszasüllyedt a történet a szimpla trónviszály szintjére. Nyilatkozhat bárki bármit – ideértve magát a somolygás/fikázás vonatkozásában vélhetőleg a megfelelő szerződéses klauzulákkal megkötött kezű érintetett is -, G.R.R Martin permanens kreatív egyetértési jogáról, a  magam részéről kizártnak tartom, hogy az az író, aki képes volt „Hold the door” szinten előre gondolkodni, mindössze ilyen lezárást lett volna képes kierőlködni magából.

Általánosságban is igaz, hogy a lezárásban nem azokat kell siratni, akik meghaltak, hanem azokat, akiket mindemellett el is pocsékoltak. Az elképesztően nemtörődöm fantáziátlanságot az apró részletek szintjén is nagyon jól jellemzi az a sors, amely pl. Melisandrénak jutott.  Sok évadon keresztül hallgattuk és néztük, ahogy a Fény és a Sötét mitologikus küzdelmének önjelölt prófétájaként erősíti bennünk a tudatot, hogy itt csakugyan többről van szó, mint hogy ki ülhet majd a Vastrónra, és ezt a képzetet csak erősítette az a rövidke, de annál mellbevágóbb jelenet, amikor megmutatták a „nyaklánc nélküli” valóját. Ehhez képest a mindent eldöntő, végső kataklizmában annyival intézték el szerencsétlent, hogy bedobhatott egy-két piromán trükköt, szólt egy jó szót, aztán saját, jól megfontolt elhatározásából porrá omolhatott. Az ő szerepének fantáziátlanságában is értelmetlen, kurta és méltatlan elvarrása aztán visszaköszönt még jó néhány karakter vonatkozásában, legyen szó akár Yaráról, aki elvitorlázott visszafoglalni a Vas-szigeteket, Tormundról, aki hazament, vagy Varysról, aki egy háromperces meg egy egyperces dialógus alatt süllyedt az ármánykodás Paganinijéből a „van egy ördögien ravasz tervem” Baldrickjává.

Pedig voltak biztató jelek – vélhetőleg uniszónóban borzongott a hátunk, amikor a Falról menekülők felfedezték a falra szegezett Umber-fiút. Bizonyosan nem egyedül dörzsöltem a tenyeremet hogy „ez kemény lesz”, s némi kreativitással könnyen lehetett volna valódi horrort csempészni az élőholtak – addigra már kicsit repetitívnek tetsző – hadjáratába. Ehhez képest a minden eddiginél nagyobb hájppal megtámogatott, s ebből kifolyólag iszonyatos várakozással övezett zombiapokalipszis mind koreográfiájában, mind puszta látványában, de még végső csattanójában is simán alulmaradt a rideghoni evakuáció torokszorító tragédiájával szemben.

Továbbmegyek:  azzal a furcsa helyzettel állunk szemben, hogy néhány kandalló előtt beszélgető ember meg egy jól kiválasztott ballada sokkal hatásosabbnak bizonyult az utóbb bekövetkező vérontásnál. A kandalló előtti csöndes üldögélés  - amely mellett talán csak a Cleganebowl képsorai idézték a korábbi történések színvonalát - olyan volt, mint amikor egy hosszú rpg végére érve, az utolsó megmérettetés előtt még megkapod az opcionális küldetést, hogy külön-külön válts néhány szót a csapattársaiddal. XP már nem jár érte, de ha megérintett a történet, akkor is végigjárod őket, ha amúgy már minden érzéked a végső csinbumm felé hajtana.  

Minden más téren az következett be, amihez már hozzászokhattunk – de nem ennek a sorozatnak a vonatkozásában. A sötét (pszeudo)középkorból indultunk, s az út végén megérkeztünk a még sötétebb Hollywoodba, amelynek begyepesedett iparos-istenei  csak unalomig ismert sablonokban tudnak gondolkodni, ahol a szerelmeseknek minden körülmények között egymás karjában kell végezniük, ahol a legkisebb királyfinak meg kell hoznia a legnagyobb áldozatot, ha a szíve belefacsarodik is, s ahol a mindaddig a  halálra szánt ellenségei nevével fekvő és kelő orgyilkospalánta végül egyetlen jól irányzott mondatból belátja, hogy semmilyen bosszú nem éri meg azt, hogy eldobja az életét. Mindezt úgy, hogy a meleg pitét a legelkötelezettebben elnéző rajongók tűréshatárát is feszegető kisebb-nagyobb következetlenségek és ostobaságok tömkelegével fűszerezték - többek között a hatékonyságukat a forgatókönyvírók kénye-kedve szerint váltogató sárkányokkal, a halandók univerzumát messze maga mögött hagyó Bran hirtelen feléledő, nagyon is evilági motivációjával, no meg Szürke Féreggel, aki vérszomjas SS-Standartenfüherré lényegül ugyan, de azért szófogadóan őrizgeti Tyriont meg Jont, amíg a túlélők tanácsa varázsütésre ott nem terem, s akin végül úrrá lesz a romantikus hajlam, és afelé a sziget felé vegye az irányt, ahol a szerelme született.

Alig több mint egy hete tarolta le a netet a Ser Barristan Selmyt alakító színész nyilatkozata, miszerint Martin már régen befejezte a regényciklust, s csak a sorozat kifutására vár. Az író később cáfolta ezt, ám nekem mostanra egy sokkal sötétebb gyanúm támadt: tudatosult benne, milyen sors vár a Tűz és Jég dalára a nála jóval kevésbé tehetséges bábák között, s lázadás helyett a racionálisabb – s egyben persze jövedelmezőbb – utat választotta.  Veszíteni már csak azért sem veszíthet semmit, mert jól látható összefüggés van a sorozatban való közreműködésének elenyészése és a színvonal hanyatlása között, s a két utolsó regénnyel - már ha megéri – a rajongók üdvrivalgása közepette mutathatja meg, hogyan kellett volna ezt JÓL csinálni.

Valar morghulis

Az elképedt bánatukban őrjöngő rajongókról készült házi videók tömkelegénél, no meg az embertársainkkal való kibaszásnak valami egészen unikális válfajaként létrejött spoiler-sms küldő szolgáltatások elszaporodásánál nem kell több bizonyíték rá, hogy a GoT-nak végig sikerült fenntartani azt az imidzset, amelyről hírhedté vált: nevezetesen, hogy ebben a sztoriban ám senki, de senki sincs biztonságban, és mindig történik valami, amire senki sem számított. A baj csak az, hogy ez a kimondott/kimondatlan elvárás – minden évadban gurítani valami durvát és előre nem láthatót, amely azonnali poszt- és kommentcunamit generál a neten -  kényszeressé és önjáróvá vált a készítők fejében.

Mielőtt azonban igazán belemélyednénk a dühöngésbe, kanyarodjunk picit vissza az elejére. Martin látszólag csakugyan nagyon következetesen alkalmazta a „valar morghulis” elvét  a cselekmény szövögetése folyamán, s ezzel két legyet ütött egy csapásra: a Tűz és Jég dala ciklus egyszerre tűnt kreatívabbnak és életszerűbbnek a zsáner többi versenyzőjétől (most értelemszerűen a kilencvenes évek második feléről beszélek, amikor az első három kötet megjelent). Martin épp úgy rántotta le a fényes páncélú lovagokat a tökéletesen hétköznapi, s olykor egészen kicsinyes motivációkkal bíró átlagemberek közé, ahogy pl. Elmore Leonard (és őáltala Quentin Tarantino) tette azt a gengszterekkel és egyéb gonosztevőkkel. Frissnek és újszerűnek tűnt, pedig nem volt benne semmi új: elég ha azokra a néhány ezer éves történetekre gondolunk, melyekben az Istenek szemrebbenés nélkül intrikáltak, vérfertőztek, és a lehető legföldhözragadtabb, pitlák motivációk miatt marakodtak egymással, illetve tettek tönkre vagy emeltek fel egyszerű földi halandókat.  Arról a hasonlóképpen ősi igazságról nem is beszélve – és itt vissza is térhetünk a GoT protagonistái körében arató halálhoz –, hogy az Akhilleuszok törvényszerűen elhullanak, de az Odüsszeuszoknak lehet esélyük.

A GoT „hírnevét” leginkább Ned Stark kivégzése alapozta meg, és a Vörös Nász mélyítette el, de gondoljunk csak bele: ha Havas Jont nem számítjuk, Ned és Robb volt az egész ciklus két legsablonosabb és ezáltal legunalmasabb figurája. A történet általános törvényszerűségeit tekintve amúgy valószínűleg kénytelenek lettek volna gonosztevővé válni, ha nem halnak meg hősként, ám a haláluk aljas és dicstelen körülményei végérvényesen a fotelba ragasztották a katarzisra áhítozó  - és egyben a Stark család túlélői, no meg a többi pozitív karakter jövőbeni sorsa miatt látszólag joggal aggódó - nézőt. Zseniális húzás, egyúttal zseniális blöff – hiszen Havas Jon „harmadepizódra” feltámadott, s az elsődleges karakterekből mindenki más is megérte az utolsó évadot (utólag persze könnyű erről bölcselkedni, aláírom). A „minden megtörténhet” illúzióját a második vonalbéli szereplők bodycountja tartotta fenn, itt azonban – sokadjára kell leírnom, s sajnos nem utoljára – egészen a végkifejletig működtek az alapvető ok-okozati összefüggések, jórészt persze Martinnak és az alapanyagnak, és nem Beniofféknak köszönhetően. Valahol – és itt vissza kell utalnunk az elejére - szimpla matematika az egész, hiszen sok szereplőből lehet sokat megölni. 

Bronn, csajok, satöbbi

Ha lennének pszichológiai előtanulmányaim, valószínűleg meg is tudnám magyarázni, így csak a tényt konstatálom: valami miatt imádjuk nézni, ahogy két idegen, adott esetben teljesen ellentétes személyiséggel rendelkező karakter kisebb-nagyok súrlódások közepette összecsiszolódik egymással. A karakterábrázolásra sokáig amúgy sem lehetett panasz, de a sorozat legélvezetesebb részei között egymás után sorjáznak azok, melyekben semmi más nem történt azon kívül, hogy két szereplő tartott valahonnan valahová. Tyron/Jaime és Bronn, a Véreb/Jaquen és Arya, Brienne és Jaime  - lehetne hosszasan sorolni, és ezen a téren a sorozat készítő felnőttek az íróhoz. Annál is inkább, mert jó néhány szereplő (a legjobb példa Bronn) csak itt kelt életre, hogy saját jogán váljon a gárda teljes jogú tagjává.

Ahol fát vágnak, persze hullik a forgács is -  fenti tétel ugyanis egyáltalán nem igaz a mellékszereplők szerelmi szálaira. A Szürke Féreg/Missandei vagy a Samwell Tarly/Szegfű  románcra szánt műsoridő nagysága mögött épp ésszel nem tudok más érvet felfedezni, mint a karakterekért felelős írók feletti kontroll már említett elégtelenségét. Mindent összevetve azonban a második vonal történéseire szánt idő és energia mértékét nézve (basszátok meg, még Ed Sheeranra is jutott pár perc) érthetetlen igazán, hogy az utolsó évadban szikét forgató kezek hirtelen baltát ragadtak.

A másodhegedűsök legalább csak időt vesztettek:  akkor mit szóljanak azok, akiket olyan szép felvezetés után nemcsak megöltek, de meg is gyaláztak: A CSAJOK. Oly korban élünk mi a Földön, amelyben Hollywood – bár nem annyira  a magától értetődő elvek mentén, mint inkább a mindeddig kiaknázatlan potenciális vásárlóerőre való rácsodálkozás által - éppen felfedezi a girl powert. A jó szándék megvalósításához azonban még elégtelenek az erőforrásai, ideértve legfőképp azokat, akik a szerepeket írják (valószínűleg nem ártana sokkal nagyobb mértékben bevonni magukat az érintetteket). A nagyvásznon egyetlen hús-vér Ellen Ripley-re még mindig fél tucat elnagyolt Rey meg Carol Denvers jut – szerencsére a sorozatokban már sokkal jobb az arány.  A GoT egymástól teljesen eltérő ívet befutó, hús-vér nőket mutatott meg, akik más-más utakon jártak, és más-más módon oldották meg/dolgozták fel az embert próbáló konfliktusokat és traumákat. Ezek a csajok - ha archetipizált formában is, mint az intrikus, az amazon, a szűz vagy a gyermekeit védő nőstényfarkas, egy típuson belül akár multiplikálva és mégis eltérően finomhangolva (lásd a személyes kedvenc Olenna Tyrellt, akinek a kisujjában van a tudomány, és az unokáját, aki még csak tanulja) – ténylegesen formálták, s nem csak követték az eseményeket. Pláne nem csak ismeretlenül sodródtak egymás mellé egyetlen hatásvadász snittre…

Tyriont és a hozzá képest valóban méltatlan trónon elhalálozó faterját leszámítva a GoT női karaktereit dolgozták ki a felvezetésben a legaprólékosabban és a legkövetkezetesebben - ezért igazán szomorú, amit Daeneryssel, és valahol nevetséges, amit Cersei-vel műveltek a végkifejletben.  Senki nem szólhatna egy szót sem az utolsó előtti részben folytatott ámokfutás miatt, ha normálisan előkészítették volna – végül is Daenerys apja egy echte elmebeteg volt, s az ő esetében is szépen meg lehetett volna ágyazni az egésznek néhány olyan jelenettel, ahol megmutatkoznak a mentális instabilitás jelei (nem, a hiszti nem számít annak) – ám a Viharbanszületett személyiségfejlődése a hetvenhárom részből legalább hetvenig éppen az ellenkező irányba tartott: minden veszteségből és árulásból tanult, és mindegyik után csak egyre erősebb lett. Minden előjel afelé a végzet felé predesztinálta, ahogy mondjuk az idősödő I. Erzsébetet ábrázolták az Elizabeth: az Aranykorban - talán magányosan, talán megkeményedett szívvel végzi majd, olyan emberként, aki méltán kerül bele a képzeletbeli történelemkönyvekbe, annak ellenére is, hogy ha kell, hidegvérrel (és ez a kulcsszó) küldi a halálba a hozzá legközelebb állókat is. Ennek a kidolgozott karakterívnek a földbe állítását – sablonos hisztis picsává silányították, bár annyiban valóban egyedülálló a műfajban, hogy ő az első tömeggyilkos, aki duzzogásból kifolyólag öl, de hát mind tudjuk, hogy a nők már csak ilyenek - nem lehet másnak betudni, mint a megdöbbentés fentebb már kárhoztatott kényszerének. Némileg ellenkező előjellel, de hasonlóan tékozolták el Cersei figuráját pár pillanat tömény giccsért cserébe  - holott talán ő az egyetlen karakter, akinek az élet – mármint a kirekesztett, megalázott élet – nagyobb és stílusosabb büntetés lett volna, mint a (szerelem mindent elsöprő ereje általi (pfej)) halál.

Bátor jó Sir Robin ím elindult vala…

Képzeletbeli apokrif párbeszéd Eger 1552. évi ostromából:
Dobó: Namármost, a falakat ugyan megerősítettük, de a mögéjük rejtőzésben nincs semmi hősies. Először frontális támadásra indul a könnyűlovasság – a lovak fegyelmének erősítésére jó lenne kitalálni valamit, mittomén, mondjuk ha lángoló kardokat lóbálnának a fejük felett, majd a Bornemissza megoldja -, aztán ha ez nem dönti el máris a csata sorsát, ott van a gyalogság, akik a legerősebb pozícióban nyilvánvalóan a várárok és a spanyollovasok előtt vannak. Nyugalom, ha baj lenne, száz lépésenként van két lépésnyi köz, ahol vissza lehet vonulni a várba. Van kérdés?
Valaki a tömegből: Csak egy. Kapitány úr, maga normális?

A bennem élő foteltábornok máig nem tud napirendre térni az utolsó évad  - mind látványbéli, mind dramaturgiai – csúcspontjának szánt két, egész részes csatajelenet (de fogalmazhatnánk úgy is, hogy a teljes évad egyharmada) felett. Jelentem, minden kétséget kizárólag eldőlt, hogy Westeroson élnek a világ legelbaszottabb hadvezérei (tudom, ebben némileg Martin is  benne van ebben, de ez még nem menti fel a kreátorokat). Az utolsó évadig meglehetősen nehéz lett volna eldönteni, hogy ki érdemelné ki a legjobban a Ridley Scott-díjat (a névadás méltán illeti meg őt az erdőben lovasrohamot vezénylő Maximus tábornok miatt).  Ott volt ugye Stannis, aki vaksötétben, ismeretlen terepen, közvetlenül a várfalak alatt szállt partra várostrom céljából - Dwight D. Eisenhower likes this -, s aki még erre is rá tudott kontrázni, amikor télvíz idején, ostromszerek és számottevő utánpótlás nélkül egy (zömében) lovashadsereggel indult ismét vastag falak ellen; aztán Mance, aki fejjel előre küldte az óriásait a jégfalnak, holott mint kiderült később, elég jól úsznak hideg vízben is (arról most ne is beszéljünk, hogy egy olyan totálisan terméketlen terepen élő népcsoportnak, mint a Vadak valószínűleg a halászat az egyetlen biztos rendelkezésre álló erőforrása, ergo legalább egy szedett-vedett flottillával rendelkezniük kellett volna);  esetleg Jon és társai, akik egyenesen a halálba meneteltek egy őket minden szempontból felülmúló sereg ellen, majd frontálisan megrohamozták az ellent is, amikor a vezetőjüknek eldurrant az agya. (Nem közvetlenül ide tartozik, ezért csak halkan jegyzem meg: minél többször alkalmazunk egy trükköt, annál inkább csökken az értéke. Annak a fogásnak a súlyát, hogy valaki begőzöl egy szerette halála miatt, az utolsó évadra sikerült nullára redukálni).

Mielőtt még tovább hőbörögnénk, fordítsuk kicsit komolyra a szót. Nincs abban semmi különös, hogy a szűkös keretekből gazdálkodni kénytelen rendezőnek két igazán jó barátja van: a  rossz látási viszonyok (ne adj isten teljes sötétség) és a szűk kistotál. Némi kreativitással a szükségből könnyen előnyt lehet kovácsolni, és a technikai megvalósítás - egészen az Éjkirály eljöveteléig – nem is hagyott sok kívánnivalót maga után. Ám ha már így volt, ragaszkodhattak volna következetesebben a kevesebb több elvéhez, ahelyett, hogy emelkedettnek szánt, ám nevetségessé váló heroizmust csiholnak ott (hatásvadászat mindenek felett a részletekben is), ahol a puszta mészárlás bemutatása több mint elegendő lett volna. A fattyak csatája tökéletesen jeleníti meg ezt a kétarcúságot: az egymás hegyén hátán vérző és vonagló emberi massza iszonyatos hatásossága  - képes feledtetni hogy a kreátorok végtelenül ostoba módon hajszolták bele a gyengébb felet, s mindezt még tetézték egy olyan precíz körbezáró manőverrel, melyet emberekből álló hadsereg még nem hajtott végre a történelem során.

Aztán jött a deresi csata, ahol (hasonlóképpen a cselekmény és a karakterek elsinkófálásához) egyszerre ült tort a fantáziátlanság, a valami miatt bejáratott, ám attól még baromira ostoba – azt hiszem, a biztonságot adó várfalak elé kimasíroztatott védősereget a Trójában láttam először – panelek felhasználása, és a korábban sikerrel alkalmazott illúziókeltő technikák totális elbarmolása. A védőknek három egyszerű szabályt kellett volna szem előtt tartaniuk: 1) Minél hamarabb semlegesíteni a jégsárkányt. 2) Ha már kiókumlálták az élőhalottak gyenge pontját és a legfontosabb céljukat, mindent megtenni azért hogy a megfelelő pillanatban a legerősebb harcosokkal és eszközökkel sújtsanak le az Éjkirályra (Theon önfeláloldozását meg lehetett volna oldani máshogy is). 3) Egyáltalán, holtakat feltámasztó vezér ellen talán nem az a legjobb megoldás, hogy azonnal több ezer emberrel növeljük a seregét csak azért, mert a dothraki hordával kezdeni kellett valamit, ha már átcígölték őket a tengeren. Elismerem, falak mögé húzódni, és várni, hogy a sárkányok+balliszták + lángoló terepakadályok javítsanak kicsit az oddsokon, kevésbé lett volna látványos – de ha már itt tartunk, NEM LETT VOLNA MINDEGY ABBAN A KIBASZOTT SÖTÉTSÉGBEN?

Megjegyzés: az ötlet, hogy reanimátor ellenfél elől egy kriptában bújtassunk  el nőket és gyerekeket, már csak Richard Pryor-i magasságokban mérhető écesz (mint tudjuk ő volt az, aki Dr. Johansen svéd nőgyógyász álcáját magára öltve képes volt egy orvoskongresszus kellős közepén rosszullétet  - közelebbről vaccus histericust - szimulálni).

Rains of Castamere

Van azonban valami, ami az elejétől a végig makulátlanul betöltötte a szerepét, sőt, még az oly sokat kárhoztatott utolsó évadban is tartotta a szintet: a zene. Ramin Djawadi teljesítményét hirtelenjében Marcin Przybylowicz és társaihoz (Witcher III) tudom hasonlítani  - ideértve az évadok során felcsendülő balladákat is. Tökéletesen illeszkedett a környezethez, s ha kellett, a saját hátán is elvitt egy-egy jelenetet. Búcsúzni nem is lehetne stílszerűbben, mint Jennyvel és az ő (mi) bánatával (bánatunkkal) – no meg azzal, hogy még semmi sincs veszve. Elvégre a Gyűrűk Ura-trilógiában is minden épeszű ember áttekeri a Frodó-Samu duó vándorlását, a Jedi visszatérben is veszteség nélkül kihagyhatjuk az ewokokat – miért ne lehetne majd ezt a sagát is legfeljebb a deresi kandalló tüzének kihunyásánál befejezni, amikor újranézzük?

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!