Magnummal és nuncsakuval a New York-i marslakóinvázió ellen

Bronze Age Boogie #2

Történet: Stuart Moore és Tyrone Finch
Rajz: Alberto Ponticelli és Mauricet
AHOY Comics

Az AHOY (úgymint Abundance, Humor, Originality, Yes, utóbbi az igen minden előbbire) Comics meglehetősen friss versenyző az amerikai képregénykiadók között, csak tavaly szeptemberben indította útjára az első négy sorozatát (The Wrong Earth, High Heaven, Edgar Allan Poe’s Snifter of Terror, Captain Ginger). Maguk a füzetek 40 oldalasak, és egyszerre több történetet, valamint rövid novellákat is közölnek bennük. Most a legutóbbi, meglehetősen őrült dobásukkal foglalkoznék, mely olyan, mint valami kincsesláda a hetvenes évekből: diszkógömbök, időutazó csimpánzok, kard és varázslat, kungfu leszámolások, beszélő medve asztronauták és hasonló eszeveszett ötletek tobzódnak benne. Nem véletlen, hogy a DC Comicsnál az internetes felháborodástól berezelve már a megjelenés előtt elkaszált Second Coming is náluk kötött ki.

A Bronze Age Boogie két sorozatot visz párhuzamosan. A címadó történet egy része időszámításunk előtt 1975-ben játszódik, amikor is egy lovas barbár törzs éppen egy élőhalott dinoszauruszokkal és elefántokkal megerősített csontvázsereget próbál legázolni, hogy nekromanta gazdáiktól megszerezzék a várfaluk mögött megbúvó, nagyhatalmú mágikus drágakövet. Brita Constantina barbár hercegnő is a támadók között van, de még ebben a pulp regényekből kilépett világban is fura szerzet: egy időutazó csimpánz a legjobb barátja, akitől a jövő (pontosabban a hetvenes évek) popkultúráját, káromkodásait és technológiáját tanulgatja. Miután az ostrom kudarccal végződik, és a barbárok a táborukban nyalogatják a sebeiket, az égen marslakó csészealjak jelennek meg és indítanak elsöprő támadást ellenük. Britát valamiféle időanomália ragadja el, és 1975 New Yorkjában találja magát, amely éppen ugyancsak egy marslakók által vezényelt támadás alatt áll. Hamarosan bajtársakra talál Lynda Darrk (Pam Grier hasonmás, aki diszkószerelésben, Magnummal osztja a halált) és Jackson Li (Bruce Lee utánzat, aki nuncsakuval és fém tigriskarommal aprítja a marslakókat) személyében, és természetesen vállt vetve szállnak szembe az idegen invázióval.

A második sztori, a Major Ursa, egy űrbe felküldött medvéről szól, akit elektromágneses sugárzás ér, és mire visszatér a Földre, emberi intelligenciára tesz szert. Az amerikai hadsereg azonban a tulajdonaként tekint rá, és ez azonnal számos konfliktushoz vezet. Elég egyértelmű, hogy a Bronze Age Boogie bűnös szórakozás, és semmilyen őrült ötletet nem vág sutba pusztán a logika kedvéért: ha innen nézzük, tökéletesen elérték a céljukat, a hetvenes évekre jellemző képregények és történetek elemeit összegyűjtve egy élvezetes kungfu-blaxploitation-horror-fantasy-science-fiction Frankeinstein szörnyeteget hoztak létre. Nyilvánvalóan a helyén kell kezelni, ha azonban így teszünk, garantáltan remekül fogunk szórakozni.


Little Bird #2

Történet: Darcy Van Poelgeest
Rajz: Ian Bertram
Image Comics

Lehet, hogy Van Poelgeest díjnyertes kanadai író és forgatókönyvíró, de én mégis a rajzoló, Ian Bertram miatt vártam annyira ezt az új sorozatot. A House of Penance az utóbbi évek egyik legemlékezetesebb képregénye volt: a megállás nélküli kopácsolásban épülő, toldozott-foldozott, lebontott és újra felhúzott Winchester-ház és az úrnőjét a markában tartó hasonlóan szűnni nem akaró éber rémálom szürreális, nyomasztó, megfoghatatlan és visszataszítóan hipnotikus, mellbevágó élményét egyhamar nem felejtem el.És ebben persze oroszlánrésze volt Bertramnak, akinek émelyítő, csápos-ragacsos, mindent elborító vérfolyamai és lázálomszerű kompozíciói beleégtek az agyamba. Az egész olyan volt, mint egy sötét, hömpölygő költemény, inkább érezni, mint érteni lehetett, ahogy átcsap az olvasó feje fölött.

Van Poelgeest szürreális sci-fiként hivatkozik a Little Birdre, és ilyen szempontból nem is választhatott volna alkalmasabb rajzolót Bertramnál: egy sosemvolt jövőben az Amerikai Teokratikus Államok kibernetizált inkvizítorokkal érvényesíti az Új Vatikán minden akaratát, és erőszakkal annektálják Kanada még független részeit. A korábban génmanipulációval elszabadult szabadosság minden írmagját eltörlik, mint ahogyan a harminc évvel ezelőtti Ellenállás minden tagját is kiirtották. Vagy legalábbis így gondolják: egy genetikai program túlélője, az amerikai kormány élén álló Püspök korábbi pártfogoltja egy lánygyermeket rejteget, amíg amerikai csapatok le nem rohanják a településüket. Kismadár a támadás egyetlen túlélője, és elindul az anyjától kapott egyetlen nyomon, ami az Ellenállás korábbi oszlopos tagjához, egy földalatti börtönbe vezeti. A Favágó és brutális méretű fejszéje újra elszabadul, a lázadók újraszerveződnek, a Püspöknek pedig szembe kell néznie egy harminc évvel korábbi tévedésével, hogy egyszer és mindenkorra helyrehozza a végzetes hibát.

Elég egyértelmű, hogy Bertram pszichedelikus mutánsai, robotjai és vérzivataros leszámolásai nélkül ez a képregény sokkal kevesebb lenne, de szerencsére Van Poelgeestnek is rengeteg elmebeteg ötlete van, amelyben a rajzolója felhőtlenül lubickolhat. Nem állítom, hogy a cselekmény minden része kristálytiszta, amit eddig láttam, mégis nagyon tetszik.


Road of Bones #1

Történet: Rich Douek
Rajz: Alex Cormack
IDW Publishing

Szibériai munkatáborba kerülni az ötvenes években nem volt egy életbiztosítás, de ha ezen felül még egy természetfeletti lény is kiszemelt magának, akkor aztán tényleg keresztet vethettél a békés éhhalálra. Roman Morozovot 25 év kényszermunkára ítélik egy rossz időben, rossz helyen elsütött politikai vicc miatt, és nagyon hamar rájön, hogy a gulágban még a jól-rosszul megválasztott barátságok sem mentik meg az embert az őrök brutalitásától, a csontig hatoló hidegtől, a táplálékhiánytól és a saját rabtársaitól.

Nem elég, hogy rajtakapják, amikor épp ételt csúsztat át egy résbe az ott lakó domovojnak, hogy a szláv legendákból ismert házimanó vigyázzon rá, amiért aztán összeverik, és újabb húsz évet sóznak rá, de ráadásul belekeveredik a tábor bűnözőcsoportjainak hatalmi harcába is. Hamarosan tisztogatásra kerül sor, és Grigorij Grigorovics a konyhaszolgálatra beosztott Romant kéri meg (nem mintha visszautasíthatná), hogy halmozzon fel elegendő élelmet egy szökéshez. Amikor kitörnek a zavargások, hárman hagyják el a tábort olyan fogcsikorgató hidegben, hogy az őrök feleslegesnek tartják a hajtóvadászatot: a rabok vagy elpusztulnak a brutális télben, vagy feladják magukat a legközelebbi településen, hogy elkerüljék a fagyhalált. Hatalmasat tévednek: valójában négy szökevény van, a negyedik pedig maga a domovoj, vagy legalábbis a lény, amely annak adta ki magát, és bár úgy tűnik, valóban törleszteni akar Romannak, az eszközei még a gulágőrökénél is borzasztóbbak…

Douek az állítása szerint meglehetősen sok kutatómunkát fektetett ebbe a négy részes minisorozatba, és bár egyáltalán nem volt kárba veszett erőfeszítés, a természetfeletti aspektusra és az emberi drámára mégis inkább kíváncsi vagyok, mint a gulágrendszerre, melyet ráadásul az első füzet végén maguk után is hagynak a szereplők. Cormack koszos, karcos, sötét rajzai jól illeszkednek a témához, és a mitológiai lényt nagyon helyesen egyelőre csak villanásnyira láthattuk, sejtetve az egyáltalán nem kedves és segítőkész, a mesékben a küszöb alatt és a kemencesutban bujkáló lény groteszk alakját. Minden elem a helyén van, hogy Douek egy igazán borzongató történetet mesélhessen el, és még három füzetnyi ideje van, hogy tisztességesen be is fejezhesse.


Ronin Island #3

Történet: Greg Pak
Rajz: Giannis Milonogiannis
BOOM! Studios

A Ronin Island egy alternatív történelmi kulisszák előtt játszódó fantasy, de némileg feldobva egy globális fenyegetést jelentő járvánnyal, mely gombaszerű fertőzéssel irányított emberszörnyeket szabadít a feudális Japánra, Kínára és Koreára. Gyakorlatilag mintha egy Ghibli-film esztétikájával átitatott Last of Ust olvasnánk, melyben a társadalmi elvárások és viszonyok összecsapnak a különleges helyzethez szükséges változások igényével.

Miután egy titokzatos és természetfeletti szélvihar söpör végig Japánon, seregeket söpörve el és csupán gombatelevényekkel benőtt holttesteket hagyva hátra, a Sógunátus összeomlik, a túlélők egy része pedig egy szigetre menekül, egy új közösséget hozva létre, melyben nem számít senki származása vagy korábbi társadalmi státusza, hanem mindenki egyenlő. Ez az idegen gondolat még a közösségen belül is feszültségeket okoz, a külvilág pedig teljesen el is veti: az a külvilág, mely egyszer csak egy hajó képében, szamurájharcosokkal a fedélzetén érkezik meg, hogy újra a Japán Birodalomhoz csatolja a szigetet, akár erőszakkal is. Mielőtt azonban kenyértörésre kerülne a sor, megérkeznek az első fertőzöttek, a byoninok, így az agresszoroknak össze kell fogniuk a szigetlakókkal, ha életben akarnak maradni.

A történet egy olyan múltban játszódik, ahol Japán és Korea már nincs többé, és a túlélőknek változtatniuk kell a világlátásukon, ha nem akarnak elpusztulni. Hana, a koreai halászlány és Kenichi, egy daimjó fia kénytelen vállt vetve harcolni a természetfeletti csapás miatt itt ragadt más nemzetiségűekkel együtt, és megmenteni az új sógunt, aki makacsul igyekszik fenntartani a tradíciókat és egy olyan élet szabályait, melyek az új helyzetre már nem alkalmazhatóak. A rajzstílus furcsán disszonáns a zombizsánerfilmek témájával, mégis remekül működik: Milonogiannis gyerekmeseszerű vizuális elemekkel ábrázol igencsak véres jeleneteket, és ez mégsem tompítja, hanem furán felerősíti őket. És a jelek szerint ez nem csak nekem tetszik, mert nem is olyan régen döntöttek úgy, hogy az eredetileg öt részesre tervezett történet tizenkét részesre bővül.


Spider-Man – Life Story #2

Történet: Chip Zdarsky
Rajz: Mark Bagley
Marvel Comics

Amióta Dan Slott letette a lantot, és átadta az Amazing Spider-Man történetfolyamának szövését Nick Spencernek, valahogy az írás nem éri el az eddig megszokott színvonalat (bár Slottnak is voltak bőven hullámvölgyei), pedig Spencer még a legdrasztikusabb fordulatokat is bevetette, amiket csak tudott (most Pókember helyett Peter Parker a közellenség az összeomlott cége miatt elbocsátott embertömegek miatt, csalással vádolják Doktor Oktopusnak az ő nevében beadott disszertációjáért, cserébe újra összejön Mary Jane-nel, egy laborbaleset során két külön testbe kerül a Parker- és a Pókmber énje, és még sorolhatnám).

Szerencsére Zdarsky legalább legalább egy hat részes minisorozat erejéig magához ragadta a kezdeményezést. A What if?-szerű történet a hatvanas évektől követi Peter Parker életét, aki ezúttal nem fagy bele a képregényuniverzumok borostyánjába, hanem az idő múlásával ő is folyamatosan öregszik, tetteinek maradandó következményei vannak, és nem fordul vissza mindig minden egy korábbi status quóba, mint egy Möbius-szalag. Az ötlet remek, minden füzet az adott évtized egy-egy valós történelembeli ikonikus momentumához, eseményéhez vagy helyszínéhez kötődik, és Pókember gazdag legendáriumából is kiragad egy emlékezetes, de legalábbis hírhedt történetet.

Az első füzet a vietnami háború kezdetével indít, és Parker egy érdekes erkölcsi dilemma elé kerül: ha még Flash, egykori középiskolai kínzója is hazafias cselekedetre sarkallja magát, és bevonul katonának, egy szuperhősnek vajon nem lenne ugyanez a kötelessége? Eközben Norman Osborn, a Zöld Manó, akinek a karakterét olyan szárazra és fakóan unalmasra szipolyozták már (Dan Slott, itt sajnos rád nézek), még soha nem volt olyan félelmetes, mint az itt elejtett pár mondatával egy bárpultnál: ismeri Pókember személyazonosságát, és mivel a saját fia csak csalódást okozott neki, Peter mentora és kvázi apja akar lenni.

A vietnami konfliktus a második füzet hetvenes éveiben folytatódik, ahol Vasember a háborús erőfeszítések mellett kampányol, míg a terepre került Amerika kapitány a saját kormánya és a céltalan háború őrültsége ellen fordul. Peter Reed Richardsszal együtt dolgozik a Future Foundationnél, a felesége, Gwen Stacy, Dr. Curt Connors asszisztense, Otto Octavius pedig May nénivel él. Előkerül Mary Jane, aki Harry Osbornnal jár, az Oscorp jelenlegi vezetőjével, egyúttal a Fekete Manóval. A történet a hírhedten gyűlölt Klón Saga egy remek csavarral felrázott változata, melynek végén Peter elszenvedi életének második nagy tragédiáját. Az események a nyolcvanas években játszódó harmadik füzetbe gyűrűznek tovább, a Titkos háború, és a Mary Jane-nel közös gyermekei irányába.

A történet van annyira jó, hogy az is élvezni fogja, aki nincs tisztában a Pókember-kánon részleteivel, de sokat ad hozzá, ha tudjuk, mitől és miben térnek el az itteni események. A füzeteket olvasva az egykori, idehaza kiadott Semic sorozat legszebb emlékei tolultak elő, melyekben a legklasszikusabb Pókember sztorikat láthattuk. Amikor Bagley illusztrálta az Ultimate Spider-Mant, jómagam sokat fanyalogtam rajta, de itt most egy rossz szavam sem lehet: a karakterek nem bumszlifejűek, az akciójelenetek pedig kiválóak. Egyértelműen az utóbbi évek legjobb Pókember képregénye, arra pedig fenemód kíváncsi vagyok, milyen befejezést kap, és Zdarsky hogyan búcsúztatja el a meglett Peter Parkert az életútja végén.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!