Az antiszociális személyiségzavar – leánykori nevén pszichopátia – kedvelt témája a filmeknek, hiszen kiváló eszköztárat szolgáltat a negatív karakterek megformálásához. A forgatókönyvíró kedvére választhat a politikus, üzletember, sorozatgyilkos vagy más egyéb foglalkozások közül, a lehetőségek száma szinte végtelen. A hivatalos szakmai álláspont szerinti negatív triász, a „nem szeret, nem szorong, nem tanul” jellemzés érzékletesen körbeírja, hogy milyennek kell lennie egy velejéig gonosz, manipulatív antihősnek. Ebből az alaphelyzetből sokan sokféleképpen építkeztek már a mozi történetében, és az Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány egy újabb nekifutás a témának.
A filmnek hatásos marketingkampányt csapott a néhány hónapja Netflixen elérhetővé vált dokumentumfilm-sorozat, amely Ted Bundy személyiségét és rémtetteit járja körbe a vele készített interjúkon keresztül. Amerika talán leghírhedtebb sorozatgyilkosa 1974 és 1978 között több mint 30 fiatal lányt rabolt el, kínzott és gyilkolt meg különböző helyszíneken úgy, hogy sokáig a gyanú árnyéka sem vetült rá. Nem véletlenül, hiszen egy nem hétköznapi sorozatgyilkosról beszélünk. Az USA elhíresült sorozatgyilkosainak többsége előnytelen külsejű, gyermekkori traumáktól gyötört, a társadalom perifériájára sodródott ember, akit egy első éves pszichiáter hallgató számára is könnyen megfejthető motívumok sarkallnak az erőszakos cselekmények elkövetésére. De Bundy más volt. Pont ez az az enigma, ami személyét újra és újra érdekessé és érdemessé teszi a körüljárásra, feldolgozásra és a vele kapcsolatos kérdésfeltevésekre. Theodore Robert Bundy sokáig egy teljesen normális életutat járt be. Mindenkit megtévesztő módon nem csak átlagon felül intelligens volt, de megnyerő modora és sármos külseje is tökéletes ragadozóvá tette
Az általa tőrbe csalt fiatal lányok nemcsak nem sejtették, hogy milyen veszély leselkedik rájuk, de a letartóztatása után még nagyobb lánycsoportok is látogatták a tárgyalását, ahol kimondottan szimpatizáltak a sorozatgyilkossal. A per ideje nagyjából egybeesik Amerikában a mediatizált társadalom kialakulásával, amit Bundy jó érzékkel vett észre és állított céljai szolgálatába. Több alkalommal űzött gúnyt a vád képviselőiből és az őt szkepszissel vegyes ámulattal szemlélő bíróból, miközben zsinóron rángatta a befolyásolható fiatal nőkből álló hallgatóságát a tárgyalóteremben és a tévéképernyők előtt egyaránt. Ted Bundyé volt az első büntetőügy, melynek tárgyalását élőben követhették végig a nézők az Egyesült Államokban.
A torz médiatükörben lubickoló bűnözők portréját már Oliver Stone megfestette a Született gyilkosokban, amely ráadásul jóval alaposabb és részletesebb leírást adott a jelenségről, mint azt az Átkozottul gonosz valaha is remélhette volna. Érezhette ezt Joe Berlinger rendező is, mert a gyilkosságoknak nem ezt az olvasatát vette górcső alá, hanem az ártatlanság leple alatt megbújó gonoszét.
Ez Zac Efron első filmje, amelyben bizonyíthatta volna, hogy táblás svájci csokira hasonlító felsőtestén kívül van más néznivaló is rajta. Komoly elődökkel kellett versenyeznie, mert például Edward Norton dadogós ministránsfiúja már ördögien érzékeny képet festett a pszichopaták kisded játékairól. Efronnak vagy nem volt különösebb elképzelése a szerepről, vagy a színészi eszköztára korlátos, mert a szépen mosolygó mama kedvence és a bestiális vadállat közötti vékony pallót nem tudja megmutatni a játékával. Mintha csupán előhúzta volna a High School Musicalben használt mosolyát és tekintetét, és hagyta volna, hogy a forgatókönyv lassú hömpölygése hitesse el a nézőkkel, hogy ő bizony egy fenevadat alakít. A partnere, Lily Collins szintén hozza a kötelezőt, talán valamivel életszagúbban adja Lizt, a kételyek közt őrlődő szerelmes fiatalasszonyt, de ez a dráma javarészt intenzív dohányzásban, ivásban és sírásban jut kifejeződésre. Váratlan meglepetésként tér vissza a halottlátó Haley Joel Osment, aki alaposan kikerekedett a Hatodik érzék óta. Ő alakítja Liz megértő uzsidobozát, aki ártatlan kollégából végül a lány partnerévé lép elő. Egy norvég hódra emlékeztető külseje és tétova férfiassági kísérletei remek ellenpontját képezik az öntelt, saját népszerűségében fürdő Bundynak.
A film zenéje és jelmezei bőkezűen merítenek a ’70-es évek stílusának gazdag folklórjából, ezzel nem is tudtak mellélőni a készítők. A jelenetek minden részlete a jól ismert instagram filterben úszik, így egy pillanatra sem zökkenünk ki cselekmény korszakának atmoszférájából. Az sokkal nagyobb probléma, hogy az Átkozottul veszett valójában nem nyújt nagyobb esztétikai élményt, hovatovább katarzist egy National Geographicon futó bűnüldözős sorozatnál, ahol fél-amatőr színészek illusztrálják a történteket. Minden a helyén van, és még a puskamikrofon sem lóg be a képbe, de mindez kábé annyi nyomot hagy bennünk, mint egy félálomban végignézett rajt a Forma-1-en. Az alapanyagul szolgáló történet jóval többet rejtett magában az események szolgai rekonstruálásánál, és megfelelő színészvezetéssel egy felkészültebb színész fényt vethetett volna Ted Bundy karakterének sötét pontjaira. Mindenesetre ha ismeretterjesztő műsorra vágyunk, akkor kapcsoljunk a netflixes Conversation with a killer: The Ted Bundy Tapes című alkotásra, mert abban a gonosz maga mosolyog ránk a dobozból, és nem egy beach boy, aki csak vicsorogni próbál.