Az X-Men legerősebb fegyverténye mindig is az volt, hogy ténylegesen szól valamiről. Másságról, elfogadásról, előítéletekről, társadalomról. Ehhez a mozifilmek is öt részen át tartották magukat, mígnem három éve kijött az Apokalipszis, amelyben Bryan Singer végül megadta magát, és kihajított minden mondanivalót a 2010-es évek megalomán szuperhőstrendjének meglovagolásáért cserébe (és még azt is rosszul csinálta). De szegről-végről még az Apokalipszis is a mutáns ügyről szólt, jelesül az első, ősi mutánsról és a „felsőbbrendű” faj pusztítási és uralkodási hajlamáról. Ehhez képest a Sötét Főnix arról szól, hogy egy ragyogó kozmikus bigyó megszállja Jean Greyt, aki ettől zavarodott és szomorú lesz, és ölni meg toporzékolni kezd maga körül. Az egésznek semmi köze az X-Menhez: ez a sztori szólhatna a Bosszúállókról, az Igazság Ligájáról, a Fantasztikus Négyesről, Charlie angyalairól, a Fecsegő tipegőkről, teljesen mindegy. A mutánsokkal kapcsolatos témák és problémák csak mutatóban, kósza és borzalmasan megírt dialógusok formájában, tét nélkül kerülnek elő. Az X-Men elveszítette X-Men-jellegét.
Az 1980-as The Dark Phoenix Saga (magyarul A Főnix halála címen jelent meg) Chris Claremont 17 éves, legendás X-Men-érájának talán leghíresebb története: mutációjának hála Jean Grey idővel szinte isteni képességekre tesz szert, melyek súlya alatt azonban megroppan az elméje, és galaktikus ámokfutása során egy egész civilizációt is kipusztít. A kétségbeesett X-Men az immár fajirtó Jean halálát követelő Shi’ar Birodalommal kénytelen szembeszállni társuk megmentéséért, ám Jean egy ép mentális pillanatában öngyilkosságot követ el szerelme, Scott szeme láttára. A The Dark Phoenix Saga nem csupán megrendítő és tragikus, de a maga szociológiai módján egészen horrorisztikus is – az emberiséggel való békés együttélés útját fáradhatatlanul kereső Xavier és X-Men számára a Sötét Főnix a legborzalmasabb kérdés megtestesülése: mi van, ha az embereknek igazuk van, és a mutánsokban tényleg nem lehet bízni, ha az elme nem képes ekkora hatalom kezelésére, kordában tartására, ha a mutánsok valóban önjáró tömegpusztító fegyverek?
A Sötét Főnix az X-Men életre kelt rémálma – ugyanis a konfliktus forrása maga Jean, szó sincs semmiféle külső erőről, ragyogó kozmikus bigyóról.
Persze a mainstream amerikai képregény nem véletlenül hírhedt arról, hogy folyamatosan, rendszerszintűen megerőszakolja és kannibalizálja önmagát: pár évvel később más írók és szerkesztők visszahatóan megváltoztatták Claremont sztoriját, hogy visszahozhassák a halálból Jeant. Az új (azóta is kánonnak számító) magyarázat szerint Jean ámokfutását valójában egy ragyogó kozmikus bigyó, a Főnix Erőnek nevezett entitás követte el, mely lemásolta Jeant, mi több, azt hitte magáról, hogy ő Jean, miközben a valódi Jean hibernációban hevert az óceán fenekén, ártatlanul, mint a még meg se született bárány (mígnem a Fantasztikus Négyes kihalászta onnan). Ennél arrogánsabban és agresszívabban nem is lehetett volna beleszarni ennek a történetnek a lényegébe.
Ez már csak azért is fontos, hogy lássuk: a Sötét Főnixnél még a sztorit elsőként feldolgozó, 2005-ös Az ellenállás vége is jobb munkát végzett, és tekintve, hogy az volt az első fiaskó a fanchise történetében (mármint kritikai-rajongói értelemben – anyagilag máig a széria második legsikeresebb darabja Az eljövendő múlt napjai után), ez egy meglehetősen depresszív gondolat.
A Sötét Főnixben semmi, mondom, SEMMI sem működik Michael Fassbender alakításán, a vonatos finálé néhány nagyszerű megmozdulásán és Hans Zimmer fantasztikus zenéjén kívül.
A színészeknek nem osztottak lapot. James McAvoynak lényegében nincs mit csinálnia, Sophie Turner látványosan nem tud mit kezdeni a benne dúló erővel küszködő Jean alapvetően ígéretes, ám borzasztó trehánysággal és következetlenséggel megírt szerepével, Jessica Chastain elpazarlása mint jellegtelen tucatgonosz egyenesen kriminális, Jennifer Lawrence-t pedig szinte azelőtt kiírják a cselekményből, hogy észrevennéd, benne van (ide jutott Az elsők egyik legizgalmasabb, legérdekesebb, legárnyaltabb karaktere). Vihar, Higanyszál, Árnyék és a többiek csak biodíszletek. Még Fassbender is csak azért jó, mert ő valahogy a lagymatag, kacsaszaros lábvízbe is képes egyetlen tekintettel intenzitást vinni.
A történetmesélési eszközök nevetségesen primitívek – azt nem mondom, hogy a forgatókönyv minden fordulatot és tanulságot a torkodon nyom le, pontosabb analógia ugyanis, hogy intravénásan tölti beléd. A cselekmény összecsapott, kapkodós, ezért az érzelmi súlypontok nem működnek, a karakterek közti morális konfliktusok (Xavier manipulatív természete) pedig mondvacsináltak, és a semmiben oldódnak fel. Hozzátenném, hogy a történet kozmikus aspektusa totálisan ellentmond annak, ahogy az Apokalipszisben ábrázolták a Jeanen belüli „Főnix”-erőt, de ez a sorozat már évekkel ezelőtt megcsócsálta és kiokádta a saját kontinuitását (többek között: a kubai rakétaválság idején játszódó Az elsőkhöz képest Xaviernek és Magnetónak itt, 1992-ben már a hatvanas éveikben kellene járniuk).
Nagyon csúnya és kiábrándító búcsú ez egy (sokkal) szebb napokat látott sorozattól. Mert ugye az X-Men első filmes érája ezzel véget ért. Amikor legközelebb a vásznon találkozunk az X-ekkel, az már az MCU égisze alatt lesz, új színészekkel, teljes rebootként. És bár ennek a koncepciónak vannak izgalmas aspektusai (az X-Men interakciója a Bosszúállókkal, az MCU status quójának felborítása a mutánsokkal), én aggódom. Egyrészt mert nehéz elképzelnem, hogy a kétségkívül profi, ugyanakkor alapvetően konformista és komolytalankodó MCU ki tud szolgálni egy ilyen komplexebb témát is, másrészt… másrészt Disney. Lassan már minden Disney, ami meg még nem az, annál is ketyeg az óra. És lehet, hogy a rajongók örülnek a karakterek „hazatérésének”, de ez a homogenizálás nyilván nem tesz jót a szórakoztatóiparnak.