Csernobil - Már nem hasad tovább?

Mi az: bazi nagy, falja az üzemanyagot, okádja a füstöt, szörnyen hangos, és három darabra tud vágni egy almát? – hangzik el a szarkasztikus találós kérdés az HBO Csernobil című minisorozatában. A válasz: egy szovjet szerkezet, melyet arra terveztek, hogy négy darabra vágjon egy almát. 

A szovjet nehézipar szívcsakrájának számító Tulában múlatják a bányászok ilyen tréfákkal a pihenőidejüket a széria legerősebb jelenetének nyitányában, amely nem csak markáns sztereotípiák segítségével foglalja össze az 1986 húsvétján bekövetkezett katasztrófa technológiai hátterét, hanem fellebbenti a fátylat az egész kommunista/szocialista diktatúra alapját adó cinikus hazugságokról is.  Ahogy a tetőtől talpig szénporos munkások egyenként összekenik a bányát sosem látott szénipari miniszter halványkék öltönyét, abban nagyjából minden benne van, amit a hidegháborúban kivérzett/kivéreztetett Szovjetunióról mondani lehet. A Csernobil elsősorban erről, egy történelmi távlatokban mérhető blöff szükségszerű lelepleződéséről és bukásáról szól. A korrupció tetőtől talpig átszövi a rendszert, a már automatikusan csúsztatott, gyűrött bankóktól a szakmunkásból lett kiskirályokig. A kollektivizmus ideológiája mögött a hatalom az egyéni érdek prioritására koncentrál, megteremtve az opportunizmusra és félelemre épített társadalmat, a behódolás önvédelmi reflexére kondicionált tömeget. 

A csernobili katasztrófa kapcsán felmerülő legnagyobb rejtély, hogy miért nem készült eddig az ideihez hasonló érdeklődésre számot tartó feldolgozás? De ugyanilyen izgalmas kérdés, hogy orosz (posztszovjet) vagy nyugati gyártásban érdemes színre vinni az eseményeket? Az viszont a produkció nemzetiségétől függetlenül biztos, hogy két, teljesen különböző közönséget szólíthat csak meg ez a történet. A vasfüggönyön túl az egzotikum, az innenső oldalán viszont a nosztalgia (életkor függvényében, persze) teremti meg a befogadói attitűdöt. A Csernobil egyik legnagyobb erőssége a kínosan precíz korrajz, melyet a díszletek, kellékek, öltözékek feltehetően óriási munkával összeállított együttese alapoz meg, csakúgy, mint a pripjatyi életképek hátteréül szolgáló vilniusi lakótelep. 

Nem lehet említés nélkül hagyni a kifogástalan színészi alakításokat sem. De azon túl, hogy Jared Harris és Stellan Skarsgård játéka mindvégig egyenletesen a maximumon van, a történet igazi svungját a mellékszereplők teremtik meg. Minden arc a helyén van, már-már ismerős, és minden beállítás gondosan ügyel a dokumentarista igényű hitelességre. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a – kelet-európai fülnek legalábbis – rendkívül zavaró angol nyelv nem idegenít el a történettől. Bár azt meg kell jegyezni, hogy az orosz nyelvű, egyébként archív szövegbetétek nem segítik elő az azonosulást, épp ellenkezőleg, inkább még jobban aláhúzzák az eredeti karakterek szájából szociokulturális nonszenszként ható angolt. 

Csernobil összességében nem egy tényfeltáró alkotás. Bár a laikus többség valószínűleg csak most szembesül a tragédia hátterében álló részletekkel, igazából a sorozatban nem hangzik el semmi olyan, ami egy félperces Wikipédia kereséssel korábban ne lett volna elérhető. Ám a tények ismerete ellenére a nukleáris katasztrófa története igen nehezen ragadható meg. Főként a téma érzékeny etikai és politikai volta miatt, de pusztán technikai okokból is. Igaz, hogy olyan zsánerek kínálkoznak a bemutatásához, mint a biológiai horror és a katasztrófanarratíva, melyek a legsötétebb, legnyomasztóbb emberi félelmeket hozzák felszínre, ezek azonban önmagukban erősen félrevinnék a történetet, és szerencsére a sorozat alkotói is igen óvatosan bántak velük. 

A legnagyobb kihívás – ami valós beszámolókra alapozva meg is jelenik a negyedik epizód felvezetésében – az, hogy a konkrét fenyegetés láthatatlan. Ezt részben bizonytalanul mozgó kamerával és világítási technikákkal hidalja át Jakob Ihre operatőri munkája (a „halál hídjának” ábrázolása és a sugárfertőzött tűzoltó és várandós felesége csókja garantáltan örökre bevésődik az emlékezetbe), de talán még ennél is markánsabb elem a széria Hildur Guđnadottir által jegyzett zenéje (az outro alatt halkan berregő Geiger-Müller számláló szinte elviselhetetlenül hat). Mindezek mellett a sorozat igazi erénye, hogy a láthatatlanságban rejlő potenciált a metaforikus ábrázolás terén kamatoztatja. Ezáltal lépi át a Csernobil a bulvár szintjét, és válik egy korszak fontos  lenyomatává, valamint egy történelmi fordulópont áldozatainak emlékművévé.   

A hősiesség és önfeláldozás kérdésének kitüntetett szerep jut a történetben. A sorozat tudatosan bontja le a propagandagépezet által kreált hős-archetípusokat, és életszerű karakterekre cseréli azokat. Zavarba ejtő, hogy milyen nehezen tapintható ki a határ az egyén belső megfontolásból született felelősségvállalása és az ideológiák bűvöletében fogant, megfontolatlan altruizmus között. E tekintetben a világméretű katasztrófa elkerülése érdekében élettartamuk felével fizető bányászok a tudatos áldozatvállalás szimbólumai, míg a másik végleten ott vannak a biztos halált egy határozott szocialista kézfogásért (és nyolcszáz rubelért) felvállaló biorobotok, akik még a vörös zászló kitűzésére is hajlandóak a nyitott reaktor fölött. (Valahol középúton pedig a legendás három búvár.) A megítélésük lehet rendkívül eltérő, de végeredményben mindannyian ugyanannak a rendszernek az áldozatai és kiszolgálói is egyben. 

Nem lehet véletlen, hogy a Kreml folyosóját épp Ilja Repin Rettegett Iván és fia, Iván című képe díszíti (különösen, mivel a festmény eredetileg a Tretyakov galériában található). A hatalmi mámorában saját fia életét kioltó cár meghasonlása visszaköszön a tömegeket biztos pusztulásba küldő pártfőtitkár arcán. De az első cár alakja mellett csak karikatúra az utolsó szovjet vezető. Hasonlóképpen, a reaktorok romjait takarító, Holdra szálláshoz tervezett jármű tökéletes szimbóluma annak, hogyan vált köddé az ötvenes évek Szputnyik-sokkja óta a Szovjetunió hidegháborús vezető szerepe. (Viszont az afganisztáni háború beemelése már előre jelzi a 9/11-es kataklizmát a világhatalmi pozíciókban.) Gorbacsovot a sorozat ellentmondásos karakterként tünteti fel, de nem annyira a szerepvállalása, mint inkább a tehetetlensége miatt. És a Csernobil pontosan ezt a tehetetlenségérzet hagyja maga után. Egyszerre felháborító és nyomasztó, hogy – amint az igazság kizárólagos birtokosa, a KGB vezetője megfogalmazza – ebben a játékban nincsenek hősök, mert aki részt vesz benne, az cinkostárs is egyben. 

A hiánypótló jelzőt méltán magáénak tudó sorozat nem annyira a szálak elvarrására tett kísérlet, mint inkább egy újabb ideológiai háború kezdete (a hírek szerint már készül, és még az idén ősszel bemutatásra is kerül a hazai gyártású tényeket bemutató putyinizált verzió). De azt mindenesetre a Tienanmen téri demonstráció vérbe fojtásának harmincadik évfordulóján érdemes szem előtt tartani, hogy jelenünk pesszimista mítoszaiban a jog és a felháborodás nem kínál sem védelmet, sem elégtételt. A Csernobil közösen értelmezhető múltat ugyan nem tud felmutatni, de kollektív éberségre int, addig is, amíg a forradalmi nagy mellények a szék karfáján pihennek. 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!