Az Idegenben, a Sony és a Marvel második közös Pókember-filmje a tökéletes nyári limonádé, e meghatározás minden pozitívumával és negatívumával: kellemes, hűsítő kaland a rekkenő hőségben, játékos-bohókás szusszanás a Végjáték után és az MCU következő korszakának startja előtt – ugyanakkor semmilyen mély benyomást nem hagy, az élmény nagyjából annyira tartós, mint egy júliusi napon felejtett vaníliás fagyi. Ráadásul az Irány a Pókverzum! után fél évvel ez minden tekintetben (történetben, vagányságban, vizualitásban) kicsit laposabbnak, szárazabbnak érződik a kelleténél.
Az Idegenben az első rész, a Hazatérés medrében csordogál tovább, legnagyobb fegyverténye a főhős mind forgatókönyvi, mind színészi értelemben tökéletesen megragadott karaktere. Peter Parker kissé esetlen, gyámoltalan és feltétel nélkül szerethető, a film fő belső konfliktusát pedig éppen az adja, hogy ennek a – szupererők ide vagy oda – némileg nyeretlen tinédzsernek hirtelen egyedül kell megbirkóznia tapasztalt, meglett felnőtt emberek számára is komoly kihívást jelentő fizikai, intellektuális és érzelmi kihívásokkal. Az írók olyan kiváló érzékkel ragadják meg a Végjáték eseményei után önmagát (és új apafiguráját) kereső Petert, hogy a néző felváltva szurkol neki, hogy felnőjön az előtte álló feladatokhoz, és méltatlankodik, amiért a felnőttek (élükön Nick Furyval) nem hagyják neki, hogy csak egy egyszerű srác legyen.
Merthogy az Idegenben, akárcsak elődje, a szuperhősfilmes felszín alatt egy szertelen tinivígjáték a felnőtté válásról, tele románccal, megfelelni vágyással, helyzetkomikummal, vicces mellékalakokkal és akkora őszinte tinédzser életérzéssel, hogy a fal adja a másikat. Mindeközben természetesen hangsúlyosan jelen van a felelősség elmaradhatatlan témája is, sőt, az továbbra is az MCU egyik legügyesebb húzása, ahogy a „nagy erővel nagy felelősség jár” vezérmotívumot az unalomig használt Ben bácsi mellőzésével, egyéb felnőtteken keresztül – Vasember, illetve ezúttal Mysterio – viszik végig.
A film úgynevezett nagy fordulatát természetesen mindenki, akinek akár csak felszínes ismeretei vannak bizonyos karakterekről, már az első előzetesek után előre látta, és nem is vesztegetnék szót rá, ha nem ehhez kapcsolódna az Idegenben legnagyszerűbb (vagy talán inkább: egyetlen) vizuális orgiája, egy már-már a Doctor Strange legjobb pillanatait idéző kreatív csörte. Ami viszont másrészről csak még jobban kiemeli a film általános képi sematikusságát (és az időnként nem túl meggyőző speciális effektusokat), hiába üdítő már önmagában, hogy a forgatókönyv kiszakítja Pókembert a New York-i közegből, és európai nagyvárosokba küldi. Az Idegenben mindenesetre van olyan lendületes, frappáns és jópofa, hogy pusztán a szimpátiahullámainkon elszörfölje a kétórás játékidőt, úgyhogy akár akarod, akár nem, bármilyen fenntartásaid legyenek is, végül mosolyogva fogsz felállni a székből.
PS: Mindenképpen maradj a stáblista legvégéig, mert ezúttal jóval többet kapsz egy kozmikus kockát felköhögő macska poénjánál.