Tudom, mi jár a fejedben: mit keres a Geekzen az új, izé, köhh, haha, „élőszereplős” Oroszlánkirály? De nekem van egy másik, potenciálisan jobb kérdésem: mit keres az új, élőszereplős (oh, fuck off) Oroszlánkirály úgy egyáltalán AKÁRHOL?
Az első kérdést egyszerűbb, pontosabban, gyorsabb megválaszolni: ki kell írnom magamból a traumámat, márpedig a pszichiáter drága, úgyhogy maradtok ti. Így jártatok. Előrebocsátom: ez nem filmkritika lesz – ahhoz illett volna végignéznem a filmet, márpedig én a játékidő felénél kimenekültem a vetítésről. Rant következik. Én szóltam.
A Disney alig három éve kezdte „élőszereplős” verzióban
sorozatosan feldolgozni a klasszikus rajzfilmjeit (noha e gyakorlat gyökerei a
Glenn Close-féle, 1996-os 101 kiskutyáig nyúlnak vissza), de Az oroszlánkirály
az első, amelyben nincs emberi karakter, 100%-ig CGI az egész, vagyis szakmai
nyelven a fotorealisztikus látványvilág ellenére: full animációs film. És már
az előzetesek alapján egyértelmű volt, hogy ezzel lesznek gondok. A régi és az
új Oroszlánkirály összehasonlításával csodálatos demonstrációját kapjuk annak,
hogy a stilizálás mint filmnyelvi eszköz milyen átkozottul, felbecsülhetetlenül
fontos.
A történetet, a karaktergárdát, a zenét mind ismerjük és szeretjük 25 éve, a rendezői székben pedig egy összességében kompetens ember (Jon Favreau) ült, úgyhogy a filmnek mint az eredeti szinte jelenetről-jelenetre, beállításról-beállításra, szóról-szóra remake-jének (csupán néhány, dramaturgiailag lényegtelen plusz jelenet akad, legalábbis ameddig láttam, vagyis el tudtam viselni) minden feleslegessége ellenére legalább alapjaiban működnie kellene. De nem működik.
A ’94-es verzióban elhittem a beszélő állatokat, ebben nem. Anno a harsány, élénk színekkel operáló, már-már karikatúraszerűen antropomorf oroszlánok pont kellően messze voltak a realitástól ahhoz, hogy bele tudjak feledkezni a mesébe, és ne kezdje el basztatni az agyamat a valóság és a fikció ordító, kibékíthetetlen kontrasztja – érzékeimet ugyanis lekötötte egy másik, sokkal barátságosabb, megkapóbb kontraszt: a rajzfilmes báj és a shakespeare-i királydrámákat idéző történet szembenállása. Az új verzió alkotói azonban olyannyira a hiperrealizmus bűvkörébe estek, kezüket-lábukat-nyakukat szegve közben, hogy visszafogták az állatok mimikáját, nehogy kizökkentsék vele a nézőt abból az érzetből, hogy ezek: csak állatok (mert szerintük az zökkenti ki a nézőt, nem mondjuk a danolászás…).
Ezért van az, hogy a szintén Disney-Favreau kooperációban megvalósult 2016-os A dzsungel könyve fotorealisztikus CGI-jószágai sokkal kifejezőbben kommunikáltak, mint Büszke Birtok lakói, akiket látva sokszor az az érzése támad az embernek, hogy csak egy National Geographic-dokut néz, amelyet minimális erőfeszítéssel narráltak alá. És nem is csak a mimikáról van szó, hanem a puszta designról is, hiszen az eredeti karaktereit már a vonásaik is meghatározták: Mufasáról sütött a nemesség, a bölcsesség, a fenségesség, Zordonból pedig csöpögött a gőg, az irigység, az aljasság (mondjon bárki bármit a Disney-ről, az animátorai mindig is a krémek krémjéből kerültek ki, egy-egy szereplődesignjuk felér egy egyoldalas jellemrajzzal). Ezek itt meg… csak közönséges oroszlánok. Ami persze trükktechnikailag kétségkívül elképesztő teljesítmény, de történetmesélési szempontból bődületes kudarc.
Mert ez a hiperrealizmus ráadásul nem csak az állatok külsejét vágja tönkre, hanem azzal együtt a teljes vizualitást is, sőt, közvetetten a dramaturgiára és a karakterépítésre is kihat. Nem engedélyez semmilyen markáns képi megoldást, erős kontrasztot vagy kreatív színvilágot. Ebben a sematikus valószerűségben az eredeti kiugró színeit felváltják a sivatag természetes sárgái és barnái, a dzsungel fakó zöldjei. Favreau még annyi stilizálást sem enged meg magának, amennyit egy tetszőleges élőszereplős film általában meg szokott - még a kameramozgások is fantáziátlanabbak, mint az eredetiben, ami nagyszerűen látszik Simba menekülésén az antilopcsorda elől. Amikor Mufasa halála után Zordon bejelenti az oroszlánoknak, hogy mostantól ő a király, az eredetiben baljós, gonosz zöld egészíti ki a kékes éjszakai jelenetet, az új verzióban meg minden csak a szürke néhány unalmas, koszos árnyalatában játszik.
De az igazán nagy pofonokat a dalbetétek adják, melyek eleve semennyire nem passzolnak ebbe a CGI-hiperrealizmusba (de mivel szerves részei a klasszikusnak, nem hagyhatták ki őket). A remake lapos vizualitása megcsonkítja ezeket a jeleneteket, kényszerűen kiöl belőlük minden olyan vadabb megoldást és kreatív játékosságot, amitől a ’94-es verzió úgy istenigazából életre kelt. Zordon hiénáknak előadott dala, a Készen légy/Be prepared eredetileg egy lendületes, vérpezsdítő, egyszerre vészterhes és veszettül szórakoztató, expresszionista elemekkel megtűzdelt vizuális gyöngyszem, amelyet itt lerövidítve, minden igazán emlékezetes képi elemétől, vagyis a lényegétől (mint a jelképes trón-szirtjén ülő Zordon alatt hadsorban menetelő hiénák) megfosztva hakniznak el. A Hakuna Matata pedig, mely már az eredetinek is a leggyengébb aspektusa volt (13 éves fejjel sem tudtam megbarátkozni vele), itt megemészthetetlen förmedvény, iszonyatos cringe, az utolsó szög a forma és a tartalom egységének koporsójában – melyre kétségkívül betont is öntöttek még, de én azt már nem vártam meg.
Mert a hiperrealista megközelítés miatt az ember ráadásul olyasmiken kezd gondolkodni (hiszen minden képkocka arra kényszeríti, hogy a látottakat a való világ keretei között értelmezze), amik a ’94-es mese lehengerlő ereje alatt sosem merültek fel benne, mint például, hogy Simba apjának holtteste alig hűlt ki, a kölyök máris vígan dalolja a Hakuna Matátát („semmi vész”, ugyebár).
Egyértelműen látszik, hogy a hagyományos rajzfilmes formátumról a CGI-ra való átültetés folyamatában elmaradtak a fontos kreatív döntések, és kizárólag az adaptáció technológiai oldalával foglalkoztak, sőt, annak is csak a legfelszínesebb aspektusával. Így elveszett az eredeti minden bája, izgalmassága, drámája, érzelmi és inspirációs ereje. Az oroszlánkirály nem csak a világ talán legfeleslegesebb remake-je (igen, feleslegesebb még Gus Van Sant Psychójánál is – az legalább felfogható egyfajta kísérletnek, ez viszont csak a létező legszégyentelenebb cash-grab), de egyben a legátgondolatlanabb, legotrombább is.
Vagy lehet, hogy igazságtalan vagyok? Lehet, hogy nagyon is átgondolták a vizuális koncepciót? Hogy nem egyszerűen a realizmusra való törekvés áll mögötte, hanem a bármiféle markáns ábrázolásmódtól való tudatos távolságtartás? Hiszen a fotorealizmus mindenki számára ugyanolyan, mindenki ugyanazt látja benne, akár tetszik neki mint művészi megközelítés, akár nem – de ha kicsit antropomorfabbra, karikatúraszerűbbre, harsányabbra, kontrasztosabbra, egyszóval egyedibbre veszik a stílust, az akár drasztikusan más-más reakciókat válthat ki a nézőkből. Az olyasmi pedig veszélyes. Kiszámíthatatlan. Jobb megmaradni a technikai profizmus egyszerű jellegtelenségnél, és mindent belegyűrni egy homogén masszába. Ha a hollywoodi filmek beszélni tudnának, azt kiabálnák kórusban, "mi mind egyéniségek vagyunk!"
Így születik az ilyen borzalmas, értelmetlen, felesleges,
fantáziátlan, gyáva, pénznyelő hulladék. Nem volt, és valószínűleg már nem is lesz ebben az évtizedben ennél érzelemmentesebben, marketingesebben kikalkulált mozgóképes termék.