A legélénkebben a 75. szám él bennem – nincs benne fontos szereplőhalál, grandiózus élőholt-harc, eget-földet megrengető fordulat, van benne viszont egy félelmetesen hiteles, kényelmetlen és nyomasztó karakterpillanat, amelytől szinte hideglelést kaptam annak idején. Rick és társai rábukkannak Alexandriára, a posztapokaliptikus világ egy biztonságosnak tűnő, elfalazott városára, ahol egy új társadalmi berendezkedés bontogatja lassan és bizonytalanul, mégis ígéretesen a szárnyait – Rick azonban nem bízik a vezetőkben, elveszti a fejét, és összeroppan, amikor a közösség egyik tagja a szeme láttára bántalmazza a családját. Reakciója túlmegy a nő és a gyerek védelmén – vérben forgó szemmel, fröcsögve, mocskolódva („I’ll fucking kill you”) esik neki a férfinek, fel sem ismeri, hogy ebben a szituációban ő az, akitől a saját csapatát mindig is védte: az agresszív, a békét, a rendet felforgató behatoló, a félelmetes gyilkos.
Utána pár hónapig azt hittem, de legalábbis abban reménykedtem, hogy Kirkman húz valami igazán tököset és radikálisat, és ténylegesen rosszfiút, gazembert farag addigi hőséből, akitől majd egyre növekvő iszonyattal fordulnak el társai – idővel talán még saját fia is (ezt felírtam a másik nem-mainstreambe-való popkulturális merengésem mellé, hogy ti. a mások úgy mennek át Winterfellen, mint a kés a vajon, és valahogy Cerseinek kell megállítania őket). Végül ez a pillanat „csak” egy fontos állomás lett a világvége utáni életviteli és morális útkeresés súlyos értékvesztésekkel kikövezett poklában.
16 év, 193 szám, 32 kötet – ez a The Walking Dead végső mérlege. Az egyik legrégebb óta futó független amerikai képregénysorozat július elején meglepetésszerűen véget ért (kamuból még bejelentettek három további számot, full borítógrafikával és rövid szinopszissal, hogy az olvasók ne sejtsenek semmit – pár nappal az utolsó szám előtt így is kiszivárgott a dolog, de ez ellen a szép új internetvilágban igazán nincs mit tenni). Közben elképesztő eladási számokat produkálva a létező legnagyobb független (nem marveles/DC-s) képregénnyé, nem egyszer top szuperhősös címeket is maga mögé utasító szerzői szörnyeteggé nőtt, megszült két jelenleg is futó tévésorozatot (úton a harmadik), melyek közül az első maga is rekordok pusztítójává vált. A 193. számmal lezárult az amerikai képregények egy hosszú, izgalmas, színes korszaka.
Már futott három-négy éve a sorozat, amikor elkezdtem
olvasni, mindenesetre azonnal rákaptam. Eleinte a fordulatok, a világgal
kapcsolatos ötletek és a merész karakterhalálok fogtak meg, na meg a
cliffhangerek – Kirkman nagyon értett hozzá, hogy minden egyes füzetet azonnali
folytatásért kiáltó eseményekkel zárjon. Kis idő elteltével azonban
megértettem, hogy a lényeg a hosszú távú játszma: a karakterek éveken át való formálódása,
fejlődése, a zombiapokalipszis rettenetének bizarr normalizálódása, a
civilizálatlan farkastörvények visszatérésének elkerülhetetlensége és a
minderre adott mélységesen gyarló, sokszor tragikus és megrendítő emberi
reakciók. Vagyis hogy: a zombiapokalipszist nem túlélni kell, hanem egyszerűen
csak ÉLNI kell benne, napról napra, hétről hétre, folyamatosan, mert már ez a
valóság, ez az új normális.
A The Walking Dead a pusztulás és az újjászületés, a kétségbeesés és a remény állandó körforgásáról szól. A felszínen ez a cselekmény elemeinek folytonos ismétlődését jelenti: Rick és társai találnak egy menedéket, egy darabig viszonylagos nyugalomban élnek, majd rossz emberek és/vagy zombik megrohamozzák a helyet, nekik pedig általában komoly áldozatok árán bele kell menekülniük az ismeretlenbe. Majd találnak egy menedéket, egy darabig viszonylagos nyugalomban élnek… Nem tudom hibáztatni azokat, akik egy idő után ráuntak ezekre a panelekre, ugyanakkor, mint már említettem, ez csak a felszín. Mert közben végig folyik a kétségbeesett útkeresés, egyéni és társadalmi szinten (már ha utóbbi még értelmezhető egyáltalán ebben a közegben) egyaránt. A túlélők levetik magukról egykori énjüket, ahogy a civilizáció is leveti-lerohasztja magáról az évszázadok során rárakódott rétegeket.
E két folyamat Rick karakterében egyesül. A fő kérdés az,
hogy miféle elveket kell követni, hány kompromisszumot lehet meghozni, hogy hol
van az a pont, ahol elhajlasz annyira, hogy a történelem horrorvihara ne törjön
ketté, de annyira már nem, hogy elveszítsd önmagad. Illetve az, hogy miféle
rendszerbe lehet belehelyezkedni ennek az elvadult, kiszámíthatatlanná
korcsosult világnak az iszonyatában, mi biztosíthatja a túlélést, és talán,
csak talán a civilizáció újjáépítését: az anarchia, a diktatúra, a demokrácia?
És mivel Rick a közösség vezére, ezek a mikrotársadalmi kísérletek az ő személyén
keresztül valósulnak meg – vele aratnak sikert, és vele buknak el. Ebben a
sorrendben. Újra és újra.
Amíg meg nem érkeznek Alexandriába. A 75. szám környéke a sorozat leglényegesebb fordulópontja. Ekkortájt döntenek Rickék úgy, hogy nem menekülnek tovább, hogy ezúttal nem ideiglenes menedékre leltek, hanem otthonra – otthonra, melyet megvédhetnek, megerősíthetnek, ahol feltámaszthatnak egy szeletet a régi világból, ahonnan egy nap akár a civilizációt is újjáteremthetik majd. Paradox módon épp Rick felütésben említett vérgőzös kifakadása az átállás igazi kezdete. Utána veti el hónapokkal (évekkel?) korábban rögzült, sötét útra vezető szemléletmódját: a hagyományos emberi értékek fenntarthatatlanságának, a ronda, új világ realitásának elfogadását, azt, hogy nem az élet határozza meg többé őket, hanem a halál, és nem az, ami van, hanem az, ami hiányzik, és amire már soha nem is lelhetnek rá újra.
A következő fordulópont Negan életének megkímélése. Rick
ráeszmél, hogy ha újjá akarják építeni az emberi társadalmat, létre kell
hozniuk (helyre kell állítaniuk) valamiféle jogrendet, példát kell mutatniuk a
külvilágnak, demonstrálniuk kell, hogy jobbak, mint a káoszt és a pusztítást
keblükre ölelő ellenségeik, illetve az ösztönszerűen öldöklő élőhalottak. A
civilizáció bukása után átéltük annak elvetését, megtagadását, a barbarizmus
elfogadását, végül pedig visszatértünk a civilizáció iránti igényhez. Beszédes,
hogy a végcél előtti utolsó nagy próbatételt a suttogók jelentik – olyan
túlélők, vegetálók, akik bűzös-véres zombibőrrel borítják be magukat, és az
élőholtak között élnek. Mielőtt a világ újjáépítése igazán megkezdődhetne,
Rickéknek szembe kell nézniük azokkal, akik az ellentétes utat választották, és
a lehető legállatiasabb szintre süllyedtek vissza. A kontraszt félelmetes,
egyben egyértelmű útmutató: tarts ki az emberséged mellett, különben – így vagy
úgy – te is a holtak sorai közt végzed.
A The Walking Deadben sokkal több közös vonás van David Milch zseniális westernsorozatával, a Deadwooddal, mint azt elsőre gondolnánk. Mindkét széria arról szól, hogyan formálódik a törvénytelen vadonból élhető társadalom, és arról, hogy ez a folyamat miféle kihívások elé állítja, milyen gyötrelmes kompromisszumokra, elveiknek ellentmondó tettekre kényszeríti az abban résztvevő embereket, legyenek kezdetben bármily feddhetetlenek. Egy civilizáció alapjainak lefektetése sosem holmi patyolattiszta erkölcsi teljesítmény – az alapzatot jellemzően területszerzésből és öldöklésekből rakják ki, a templomok és bíróságok véráztatta földön emelkednek. Lapozd csak fel a történelemkönyvet, vagy ha már Amerikánál tartunk, kérdezd meg az indiánokat, esetleg idézd fel James Ellroy bölcsességét: „ezt a várost golyókkal építették” (Dark Blue).
A The Walking Dead utolsó néhány sztorija bezárja a kört, de talán rögtön meg is kezd egy újat – mert nem tanulunk a történelemből, könnyedén elfelejtjük elődeink erőfeszítéseit, és magától értetődőnek vesszük mindazt, ami megadatott nekünk. Mígnem egy nap arra ébredünk, hogy nincs többé – mint amikor Rick a sorozat elején magához tért a kómából. A befejezés ugyan reménykeltő és optimista, de több incidens is gondoskodik róla, hogy mégse tehessük le az utolsó részt kényelmetlen gondolatok nélkül.
A széria persze idővel a fentiek ellenére is veszített erejéből: 10-15 év után mindegy, milyen ötletekkel és karakterívekkel állsz elő, az olvasók óhatatlanul kiismerik a trükkjeidet. A nagy elhalálozások már nem olyan megrázóak, a nagy fordulatok már nem olyan meglepőek, a(z egyébként jó értelemben vett) szappanopera-struktúra, a történetfolyamba való bármikori belépés lehetősége kezd átlátszóvá válni. A világ legjobb írója is megfárad, ha másfél évtizedig egy adott zsánerbe, sőt egy adott szériába, adott karakterek mindennapjaiba szorítja be magát. Mégis ékes bizonyítéka a The Walking Dead színvonalának, hogy először a 165. rész környékén, vagyis meglehetősen későn éreztem úgy, hogy Kirkman ténylegesen hibázott: rá nem jellemző módon képtelenül hosszú, kínos és giccses haláljelenetet írt egyik legfontosabb (még megmaradt) karakterének. Később azonban e ballépését is orvosolta – a sorozat utolsó nagy karakterkaszálása zombiapokalipszishez méltón kíméletlen, nyers, hirtelen, sőt: torokszorítóan pitiáner. Nincs sem nagyjelenet, sem siránkozás-szenvelgés, sem búcsúzkodás. Csak csend és halál egy szobányi privát világvégében.
Kicsit szomorú vagyok, hogy vége a The Walking Deadnek: nyilvánvaló
ugyanis, hogy az utolsó nagy sztoriszálban még maradt kiaknázatlan potenciál. A
Commonwealth, az eddigi legnagyobb közösség, amellyel Rick és társai
találkoztak, izgalmas kérdések egész sorát veti fel: itt már teljes svunngal
folyik a civilizáció újjáépítése, ami azonban azt is jelenti, hogy visszatérnek
a régi világ társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségei és olyan közönséges
politikai visszásságai, amelyeket nem lehet, pontosabban nem érdemes
machetével/golyóval/izommal megoldani, mint egy Kormányzó-féle perverz, őrült
zsarnok esetében. A dilemma zavarba ejtő. A civilizáció éveken át csak egy
egyre fakuló álomnak tűnt, most viszont, hogy ismét karnyújtásnyira került,
lehet, hogy nem elég visszahozni azt, ami egykor volt – hanem meg is kéne
javítani. Persze az igazi (és sejthetően eleve naiv) kérdés az, hogy
lehetséges-e egyáltalán megjavítani? A korábbi nagy konfliktusokhoz képeset
ennek feloldása (vagy inkább: elfogadása?) kicsit elsietettnek érződik.
Örülök, hogy vége a The Walking Deadnek: szerettem, és hiányozni fog, de valószínűleg az előbbiek ellenére sem kellett volna ennél tovább húzni, és emelem a kalapomat Kirkman előtt, amiért tisztességesen és szépen be tudta fejezni – ráadásul még csak azzal sem erőlködött, hogy mindenképpen valami kerek számmal zárja le (még hét rész kellett volna a bűvös 200. számhoz és egy újabb rekordeladáshoz), ami dicséretes alkotói hozzáállás. Igaz, még jobban örültem volna, ha Rick kicsit kevésbé dicsőül meg az új újvilág messiásaként, szinte második Jézusként – tény, hogy az utolsó számtól nem áll távol a giccs, de tudod, mit? Talán ennyi túltolt érzelgősség kijár a karaktereknek (sőt az olvasóknak is) tizenhat évnyi bélben-vérben gázolás és testi-lelki-morális horror után.
