„We’re in the most extreme and utter region of the human mind, a dim sub-conscious Underworld. A radiant abyss where men meet themselves… Hell, Netley, we’re in hell.”
Alan Moore és Eddie Campbell magyarul nemrég megjelent korszakos mesterművének negyedik fejezetében doktor Gull, akit hamarosan Hasfelmetsző Jackként ismer majd a világ, végigkalauzolja kocsisát London építészetileg jelentős pontjain, metafizikai elmélkedések mentén hangsúlyozva ki az egyes helyszínek történelmi, kulturális és társadalmi örökségét, de leginkább: rejtett, szimbolikus, potenciálisan transzcendens jellegét. Ez a negyven oldal a képregény éjsötét gondolatiságának masszív alapja, egy zseniális, de teljesen elborult elme felkavaró mechanizmusának minden oldallal egyre gyomorforgatóbb vizsgálata.
Bár a szabadkőműves Gull Viktória királynő parancsára mészárolja le a prostituáltakat (mivel azok közvetetten megzsarolják a koronát Albert herceg kicsapongásaival), a gyilkosságok elkövetéséhez megvannak a saját félelmetesen és torzan holisztikus indítékai: számára London egésze egy férfi őserőt magasztaló építészek (különösen Nicholas Hawksmoor) által emelt monumentális barokk-gótikus oltár, amelyen feláldozhatja a meg nem érdemelt hatalomra áhítozó nőket, hogy megfelelő irányba terelje a történelem folyását.
Moore persze nem akar átverni senkit. Bár A pokolból megírását és megrajzolását elképesztő kutatómunka előzte meg, a terjedelmes függelékben (melegen ajánlott mindenkinek, aki nincs tökéletesen otthon a viktoriánus London hétköznapjaiban, társadalmában, politikájában, építészetében és eseményeiben) a szerző készséggel elismeri, hogy egy olyan megoldását választotta a Hasfelmetsző-rejtélynek (Stephen Knight 1976-os könyve, a Jack the Ripper: The Final Solution alapján), amelyet a téma minden komolyabb ismerője megalapozatlan fantazmagóriaként vet el. Viszont ha realisztikusan nem is több hagymázas összeesküvés-elméletnél, fikciós szempontból kétségkívül az összes potenciális megfejtés közül a legizgalmasabb. Moore kőkemény dokumentarista alapokra húzta fel fiktív társadalmi-egzisztenciális horrorát, és egy sajátos rémálom-mitológia iszonyatos katedrálisát emelte a történelem leghírhedtebb gyilkosságsorozata köré.
Amikor Hasfelmetsző Jack megírja híres levelét a rendőrségnek, a címzésen ez áll: a pokolból. Először akkor látjuk a még gyerek Gullt (a második fejezet kezdetén), amikor megfogalmazódik benne az igény, hogy az Úr válassza ki őt valamiféle grandiózus munkára, melynek elvégzéséről csak ő és Isten fog tudni. Lényegében itt fogan meg Hasfelmetsző, ahogy apja hajóján ülve kiér a koromfeketeségből a fényre, vagyis a pokol vizuális metaforájából a színtiszta és rettenetes céltudatosságba (a jelenet erősen hajaz az amorális bérgyilkosról szóló Blast of Silence nyitányára, az alagútból kitörő vonattal mint agresszív születésmetaforával). A képregény, bár tucatnyi egyéb karaktert mozgat – például Abberline nyomozót, akit a 2001-es, az eredetivel ellentétben whodunit felépítésű filmadaptáció hangsúlyos főszereplőként kezelt –, innentől úgy járja be Gull elméjét, ahogyan Gull az említett jelenetben London utcáit. És ahogy Gull kocsisa a túra végére szinte a téboly peremére sodródik, úgy szédül bele az olvasó is a beteg elme teret és időt meghazudtoló feltérképezésébe.
Moore Hasfelmetsző-mitológiájának központi eleme az, hogy a
XX. század esszenciája a tudományos előrelépésektől (autók, elektromosság,
rádióhullámok) a társadalmi mozgalmakon (a szüfrazsett, az antiszemitizmus
terjedése) és a média változásán át (a szenzációhajhász újságírás elterjedése) a
politikai fordulópontokig (Hitler fogantatása) az 1880-as években született,
amelyeknek pedig a whitechapeli gyilkosságsorozat a leginkább meghatározó
eseménye – vagyis a XX. századot Hasfelmetsző Jack segítette világra. Ennek
alátámasztására Moore plasztikus korrajzon jeleníti meg a korabeli London társadalmát,
különös tekintettel annak legalacsonyabb és legmagasabb osztályaira, azokon
belül is főleg a nők helyzetére. Ők képviselik a nincsteleneket (a prostituáltak
mint a szörnyű állapotok között vegetáló munkásosztály legalsóbb rétege) és a
hatalom csúcsát is (a paranoid Viktória királynő), a kontraszt pedig
természetesen letaglózó.
A köztes állapotokat Abberline illusztrálja. A nyomozó örömmel keveredett ki hosszú évek után a hírhedt whitechapeli körzetből, most azonban a gyilkosság miatt visszarendelik oda. A hatalom tudatlan bábjaként botorkál Anglia társadalmi poklának legmélyebb bugyrában, és amikor önnön moralitása megkérdőjeleződik, siet ráhúzni a lepedőt a közegre, melyben dolgozni kénytelen: nem ő gyarló, mondja, hanem a világ reménytelenül korcs körülötte, és igazán nem tehet róla, hogy a mocsok magával rántja – de közben persze nagyon is tudja, hogy ez csak önámító hazugság, és gyötrődik miatta. Ebben különbözik a minden felelősséget elutasító királynőtől vagy Gulltól, akik önzésüket, tébolyukat, megszállottságukat, hataloméhségüket egy magasabb történelmi vagy nemzeti érdek szolgálatával leplezik.
Moore, aki sok művében tárgyalja a hatalom és az elnyomás
természetét, csak a sorok között utal annak iróniájára, hogy a férfi
felsőbbrendűségének igazolását vérrel és béllel író, nőgyűlölő Gull maga is egy
nőtől kapja a parancsait, és bár mindenben misztikus rendszereket és filozófiai
érveléseket lát, erre egyetlen egyszer sem reflektál. Talán ezért is
elkerülhetetlen a kudarca, ahogy az a halála előtti szakrális látomásából,
pokolra szállásba forduló mennybemeneteléből kiderül. Végül egyvalaki jön ki
jól a rettenetes eseménysorozatból, egyvalaki éri el a célját; mint mindig: a
hatalom.
Moore felsorakoztatja a korabeli London szinte minden kicsit is fontos alakját: így vagy úgy, de felbukkan az elefántember, William Morris, Oscar Wilde, Aleister Crowley, William Blake – még Hitler Ausztriában élő szülei felé is tesz egy kurta kitérőt a cselekmény. A pokolból precízen átgondolt struktúrájában mindez nem híres nevek öncélú pufogtatása vagy hiúság fűtötte tudásfitogtatás: Moore azért ránt bele mindent és mindenkit az események forgatagába, hogy igazolja elméletét Hasfelmetsző Jackről mint a XX. század világra hozójáról és az 1880-as évek meghatározó alakjáról. Gull misztikus alapokra helyezett hentesmunkája borzalmas mágnesként vonzza maga köré a város és az évtized esszenciáját, majd téren és időn átnyúló „négydimenziós” (ld. Howard Hinton) építményként potenciálisan a végtelenségig gyűrűzve érezteti hatását (Gullnak a cselekmény során rendszeresen látomásai vannak a XX. századról). Pontosan Gull szándékainak megfelelően, hiszen számára a zsarolók elhallgattatása csupán ürügy a férfi hegemóniát megerősítő „isteni” munka elvégzéséhez.
A pokolból oldalairól a gonoszság, a hatalom és a téboly egymástól nehezen elkülöníthető struktúrái rajzolódnak ki.
Eddie Campbell merev alakokkal teli, hideg és nyers
fekete-fehér képei mintha a viktoriánus korból ránk maradt metszetek lennének –
például William Monknak ez a műve akár a képregényben is szerepelhetne. Campbell olykor csak durva, vázlatszerű
vizualitással dolgozik, máskor, mint az említett építészeti teljesítmények
ábrázolásakor szinte fotorealisztikus hitelességre törekszik – sosem feledve a
tényleges helyszínek pontos grafikai rekonstruálását (Moore említi a
függelékben, hogy a rajzoló munkájával kapcsolatos referenciák, kutatási
anyagok és tudnivalók a saját szupplementumának többszörösére rúgnának). Különösen
jól bánik az arcokon játszó fényekkel és árnyékokkal – Gull vonásai hol azért
hátborzongatóak, mert totális megvilágításba helyezi őket, hol azért, mert
alattomos sötétség lopakodik fel rájuk.
Az utolsó áldozat bő harmincoldalas lemészárlásának és felkoncolásának jelenete pedig ritka vizuális bravúr: nem azért, mert szörnyű explicitással ábrázolja a halott prostituált testének megcsonkolását, hanem azért, amit mindezzel az extremitással elér. Gull kezdeti műveletei, az arc lehámozása, az egyik mell levágása még felkavaróak és gyomorforgatóak, de mivel Campbell épp olyan metodikusan illusztrál, ahogyan az orvos koncol, az olvasó egy idő után úgy érzi, mintha egy boncolási kézikönyvet lapozgatna – az undor lassan elapad, és az utolsó oldalakra már csak végtelen szomorúság marad a helyén. Egy menthetetlenül őrült férfi és egy felismerhetetlenné kaszabolt nő egy sötét szobában, London szociális pöcegödrének legmélyén. Két ember, akik önként vagy erőszak hatására, de maguk mögött hagyták emberségük minden darabkáját. Amikor Gull dolga végeztével visszatér a kocsisához, így szól: „…the twentieth century. I have delivered it.” Micsoda kezdete ez a jövőnek
Ahogy öregszem, egyre óvatosabban bánok a nagy kijelentésekkel, az óhatatlanul szubjektív érzékelés tömör igazságként való kinyilatkoztatásával, de most nem érzem úgy, hogy finomkodnom illene. A pokolból nem csak egy klasszikus művek egész soráról híres, nagy formátumú szerző magnum opusa (csodálom a Watchment, de ehhez képest szinte csak délutáni matiné), hanem a képregény-művészet egyik vitathatatlan csúcsteljesítménye is.
