Finnország: a hely ahol százezer lakosra jut ötven metalbanda; ahol létezik egy olyan vállalkozás, amely kizárólag black metal együttesek albumfotózásaira keres erdőket; ahol heavy metal-kötő bajnokságot rendeznek, és ahol talán még a nagyszakállú Joulupukki is Children of Bodom-pólót visel a kabátja alatt. Nos, egy olyan országban, ahol már szinte a nemzeti kultúra része a metalzene, nehezen hihető, hogy még egy isten háta mögötti kis faluban is pont a rockerek legyenek a páriák.
A Heavy túra főszereplőjének, Turónak pont ezzel a problémával kell szembenéznie. A félénk srác ha éppen nem a helyi diliházban pelenkázza az ápoltakat, és nem a falu ügyeletes hvcs-jeinek konstans baszogatásait kell elszenvednie, akkor egy metálbanda énekeseként hörgi ki magából minden elfojtott dühét. Barátai hozzá hasonló csodabogarak: Jynkky halálmegvető bevállalóssággal kompenzálja alacsony termetét és túlsúllyát, Pasi egy emberfeletti memóriával és abszolút hallással megáldott, kissé autisztikus élő metallexikon; Lotvonennek meg minden vágya, hogy kitörjön a családi rénszarvas-feldolgozó monoton robotjából. Utóbbi egy üzemi gikszer során véletlen feltalál egy újfajta hangzást, ráadásul egy norvég fesztivál promótere is a faluba téved. Szóval, úgy látszik a hobbizenekar csak megfogta Ukko isten lábát. Vagy mégse ilyen egyszerű a történet?
Mindez úgy hangzik, mint egy hosszúra nyújtott The Big Bang Theory epizód, csak geekek helyett rockerekkel. A szorongó főhős, a szép szőke lány és a macsó seggfej (aki ez esetben ráadásul egy táncdalénekes haknibetyár) szerelmi háromszöge ezúttal is fontos szerephez jut, mint ahogy a szimfonikus poszt-apokaliptikus rénszarvas-daráló extrém harcos-pogány skandináv-félszigeti metalt játszó Impaled Rektum zenekar tagjaiban és a TBBT tudósnégyesében is találhatunk hasonlóságokat (különösen a Pasi/Sheldon párhuzam erős), azonban a Heavy túra alkotói érzékenyebben nyúltak választott szubkultúrájukhoz, mint a hollywoodi sitcomírók a naftalinszagú geek/nerd sztereotípiáikkal. Sikerült belőniük azt az egyensúlyt, amellyel a szélesebb közönség és a metalrajongók igényeinek egyaránt meg tudtak felelni. Előbbieket a klasszikus coming of age struktúrával, utóbbiakat pedig a finn metalszíntérre történő számtalan kisebb-nagyobb utalással és geggel nyerik meg, ráadásul zeneileg is el mertek rugaszkodni a mainstreamtől az extrémebb irányokba, konkrétan a death metal felé.
Bár nem ez az első zenés road movie a finn filmtörténetben, a Leningrád Cowboys menni Amerikával ellentétben ez egy konvencionális felépítésű műfaji darab, az egyetlen közös pont talán a nem konvencionális zenei szubkultúra. Na jó, nem teljesen igaz, hogy a Heavy túra road movie, mivel a cím és az előzetes alaposan átbasz minket a palánkon. Ugyanis hőseink csak a másfél órás játékidő hatvanadik perce tájékán indulnak ténylegesen útnak, és innentől Speedy Gonzalest és Flash-t megszégyenítve pörög fel a tempó. Nem mintha addig unatkoznánk, sőt a legjobb poénokat a film első kétharmadában sütik el, hála a metalklisék és a provincializmus abszurd randevúinak, nem beszélve Pasi metal alteregójáról, Xytraxról, aki a maga elbaszott és nevetséges módján, de mégiscsak menő. A mitikus felhangokkal bíró utolsó egyharmadban azonban a készítők annyi rajzfilmesen elborult ötletet próbáltak összesűríteni, amelyhez fél óra túl kevésnek bizonyult. Mintha nem tudták volna eldönteni, mi legyen a hangsúlyosabb, a vidéki groteszk vagy a flúgos futam fémzenére?
Jobb arányérzékkel és nagyobb magabiztossággal akár egy kiváló film is lehetett volna, így viszont “csak” egy őrült pillanatokkal és jó karakterekkel teli szórakoztató fekete komédiát kaptunk. Tökéletlensége persze nem akadálya annak, hogy kultstátuszba lépjen, én legalábbis nem lepődnék meg, ha halloween bulikon és cosplay feszteken Xytraxokba botlanék. .