Riadt fiatal nő botorkál egy ódon családi kastély alatti sötét, romos katakombában, pókhálók és patkányok között, zseblámpával a kezében. Összerezzen minden hangra, ugrik minden árnyékra. Útja végül egy kis kamrába vezet, ahol egy zárt alkóv ajtaja mögött nővére oszladozó hullájával szembesül. Nem éppen egy tipikus giallóba illő jelenet, de hát éppen ez a lényeg: ahogy Emilio Miraglia másik, egy évvel korábbi rendezése, a The Night Evelyn Came Out of the Grave, úgy a Red Queen Kills 7 Times (La dama rossa uccide sette volte, 1972) sem egy tipikus giallo. Majdnem annyira illik a horror egy másik, nagyjából egy évtizeddel korábban csúcspontját élvező alzsánerébe, a gótikába.
A film címe egy ősi családi átokra utal: sok száz évvel korábban két nővér, a Vörös Királynő és a Fekete Királynő állandó torzsalkodása végül előbbi meggyilkolásába torkollott. Az áldozat azonban egy évvel később visszatért a sírból, és megölt hét embert, utoljára saját gyilkosát, a Fekete Királynőt. A két nővér tragédiája a halál utáni mészárlással együtt azóta százévente megismétlődik. 1972-ben az akkori testvér, Kitty már túl van a szörnyű tetten, noha ezúttal akaratlanul okozta nővére, Eveline halálát – az esetet eltusolták, és mindenkinek azt mondták, a nő Amerikába költözött. Ám a hazugság lassan összeomlik a nagyapa szívrohama után, amikor egy vörös köpenyes nőalak kezd áldozatokat szedni a család tagjai és Kitty munkatársai között.
A Red Queen Kills 7 Times végig a régi és az új, a gótika és a giallo határmezsgyéjén egyensúlyozik, és e koncepcióhoz méltón a két fő helyszín is markánsan elkülönül egymástól. Kitty egy nagyvárosi divatcégnek dolgozik fotósként, a filmnek ebből az aspektusából pedig csak úgy csöpögnek a giallo jellegzetességei a stilizált, színpompás és modern urbánus közegtől a feslett, szexi nőkön át a bőrkesztyűs gyilkosig. Az otthonaként szolgáló családi kastély viszont mintha egy Poe-novellából maradt volna itt – olyannyira, hogy Miraglia egy az egyben átveszi Az Usher-ház bukásának főmotívumát, a halállal terhes múlt gyötörte arisztokrata család sorszerű hanyatlását. Még egy hátborzongató festmény is akad, melyen keresztül mintha rég holt felmenők kísértenék a helyet. A szereplők lelkéért a múlt és a jelen árnyai vívnak harcot.
Nem mintha Kitty bármelyikük győzelmével jól járhatna: a két helyszínt, a két világot (és a két műfajt) a szereplőkön kívül az önzés, az aljasság, az ármánykodás köti össze. Az örökösök alig várták a nagyapa halálát, hogy hozzáférhessenek a hagyatékhoz, és most cinikus mosollyal acsarkodnak a vagyon fölött, a divatcégnél pedig mindenki szexszel, áskálódással és pletykálással igyekszik jobb pozícióba helyezkedni, és kitúrni másokat. Kitty mintha nem tartozna egyik világba sem: a modern nagyvárosi környezetből visszafogottságával, szendeségével lóg ki (az egyik modell folyton azon élcelődik, milyen unalmas lehet az ágyban, már ha hajlandó egyáltalán szexelni), az enyészetbe tartó kastélyban pedig szinte eltűnik a nagy, dohos terekben vagy a szűk kazamaták sötétségében.
Miraglia gyönyörű és frappáns, olykor egészen rémálomszerű vizuális megoldásokkal, a karakter „kicsiségének” kihangsúlyozásával érzékelteti a bűntudatot és a múlt előli menekülés képtelenségét. Mindehhez Bruno Nicolai score-ja is sokat hozzátesz: kellemes és fülbemászó, ugyanakkor érezni rajta, hogy a felszín alatt valami nagyon nem stimmel.
A giallók tipikus zavarosságához képeset a Red Queen Kills 7 Times sztorija szépen összeáll a végére, sajnos azonban a lendület, a stílus, a feszültség (na meg a vérbőség) éppen a fináléra bicsaklik meg. Önmagában nincs baj a katakombás leszámolással, a film addigi képi ötletességéhez és rafinált cselekményvezetéséhez képeset mégis némileg csalódást okoz. Ettől függetlenül a gótikus elemekkel bőségesen és ízlésesen megpakolt film bőven van olyan jó, sőt egyedi, hogy a műfaj kedvelőinek bűn legyen kihagyni.