A Wolfenstein-sorozat 1981-es indulása óta – természetszerűleg – többször is műfajt váltott. A kezdeti kétdés, prüntyögős akció-kaland a Wolfenstein 3D-vel lett az FPS műfaj alapköve. Félreértés ne essék, nem ez utóbbi volt a zsáner legelső képviselője, de ez fektette le az utat, mutatott értelmezhető mód a jövőbe, és vált olyan címek erős talapzatává, mint a Doom. A Wolfenstein legenda volt, még úgy is, hogy előbb a már említett, pokoli daráló lopta el előle a rivaldafényt, később – igaz, csak ideig-óráig, pontosabban a Half Life érkeztéig – a Duke Nukem 3D.
Aztán a kétezres években a Doomhoz hasonlóan több felkért készítő sem találta a fogást a címen. Habár sem a 2001-es Return to Castle Wolfenstein, sem pedig a 2009-es (szimplán csak:) Wolfenstein nem voltak rossz játékok, pláne nem mai szemmel, ám a közízlést nem találták telibe, így kereskedelmi sikerré sem válhattak. 2014-ig, a New Order alcímű felvonásig kellett várni a nagy visszatérésre.
A New Order és folytatása, a tavalyelőtti New Colossus, valamint a hozzájuk kapcsolódó, kísérletezősebb letölthető tartalmak együttese teremtették meg jelen évtized Wolfenstein-életérzését: visszatérés a kezdetek erőteljes lopakodós szekvenciáihoz, masszív shooter alapok, dupla fegyveres menőzés, hangsúlyos, helyenként zseniális narratíva. 2019-et írunk, és a franchise ismét műfajt váltott, csak ezt ezúttal laposkúszásban tette.
Papíron persze minden faszányosan hangzik: a széria állandó protagonistája, B.J. Blazkowicz köddé vált, keresi őt két ikerlánya, Jessica és Sophia, ráadásul történik mindez a nácik megszállta Európában, 1980-ban. Tudom, tudom egyesek már övre csattintható, Sony-walkmant hánynak a nyolcvanas évek nosztalgiától, de ha egyszer ebből az évtizedből származik minden jó, mást ne mondjak: én, akkor nincs mit tenni. Ha tehát valaki a popos-csajos dilinek a kiloccsanó, náci agyvelőkkel kevert atmoszférájára számít, annak többé-kevésbé bejön a számítása, legalábbis ami a történetet illeti. A sztori ugyanis legalább kiszolgálja a felhasználói elvárásokat, noha hiányoznak belőle az előző számozott részre jellemző olyan hamleti-tarantinói csúcspontok, mint amikor Hitler a Marson Blazkowiczot kasztingolta Blazkowicz szerepére.
Ha viszont a játékmenetről esik szó, ott igazi csúnyaságokat találunk, ugyanakkor végre kifejthetem a fentebb függőben hagyott kijelentést, hogy tudniillik kedvenc nácihenteldénk ismét műfajt váltott. A Wolfenstein: Youngblood a belsőnézetet csak mint keretet alkalmazva pénzhajhász looter-shooterré lett, miközben maga mögött hagyta a felmenők tökösségének írmagját is. Az egész, ahogy általában, a hangsúlyosabb fejlesztésekkel, idézőjelek után ordibálóan mély rpg-fejlesztési lehetőségekkel kezdődik. A Youngblood ugyanis (bocsánat, ezt még nem mondtam) egy kooperatív lövölde, tehát mind a két Blazkowicz lány tiszteletét teszi a terepen. Köztük mechanikai szinten az ég egy adta világon semmi különbség sincs, aminek rövid, textuális indoklása, hogy mindketten a nagy B.J. lányai, aki kitanította őket a náciírtás összes fortélyára, ami pedig az atyai curriculumból kimaradt, azt egyformán képesek elsajátítani. Mindezt pár másodperccel azután olvashatjuk, hogy a bevezető videóból kiderül: az egyik lány forrófejűbb, a másik megfontoltabb, egyiküket apjuk látványosan a távolsági fegyverekre képzi ki, miközben a másik a közelharcot sajátítja el. A sztori tehát mindent megtesz, hogy a két lány ne folyjon össze, a dizájnerek azonban már nem izgatták magukat efféle csekélységeken. Minek is tették volna, ha szeretnénk a kölyköket egyedibbé varázsolni, hát ott a pénzért vásárolható szkinek klotyópapír hosszúságú listája!
Az rpg elemek amúgy is síróan ötlettelenek, jellemzően vagy az életerőcsíkunkat, páncélunkat növelhetjük, vagy olyan eddig alapból rendelkezésre álló képességeket tanulhatunk meg, mint a dupla fegyver használat vagy az ormótlanabb náciktól elcsent nehézfegyverek muszklival megtartása. Persze nem csak karakterünket, hanem fegyverzetünket is finomhangolhatjuk: megpakolhatjuk minden jóval a vascsöveket. Csak sajnos ennél részletesebb lehetőségeket számtalanszor láthattunk már, másrészt az erre szolgáló nyersanyag elég gyéren áll csak rendelkezésre. Persze ez utóbbi probléma könnyedén orvosolható: a fejlesztést lehetővé tevő ezüstérmek némileg szaporábban hullanak az ölünkbe, ha megvásároljuk az e célt szolgáló boostot (tehát egy amolyan Ubisoft stílusú time savert). Természetesen nem csak az érmeesőt búsztolhatjuk, mint az egyszeri orosz szteroid-labor, de befizethetünk a kicsit szaporább szintlépésre is. Erre szükség is lesz, mert sebzésünk szintenként növekszik, és mivel Európában horogkeresztesnek lenni power armor nélkül a nyolcvanas évekre már rendkívül snassz, ha nem tartjuk a lépést, akkor mind reménytelenebbül kaparászhatjuk a masszív életerő-páncélcsíkokat mind magasabb szintű ellenfelleinkről. A dörgő, kegyetlen tűzharcok tehát idióta, matekolós vizpisztolyozássá silányultak. Mindezen hihetetlen mód még tovább tudnak rontani a fájóan unalmas főellenfelek. És akkor a krónikus ásítozást kiváltó, semmilyen pályákról még nem is beszéltem, hiszen ezen a téren eddig is voltak bajok. (Európa, nyolcvanas évek, nácik, és mi az első pálya? Egy katonai Zeppelin. Már megint egy kibaszott Zeppelin!)
Ez tehát a Youngblood, kooperatív looter-shooter valamirevaló loot nélkül, miután az elődök shooter-mennyországából leszédült a mikrotranzakciós pokolba. Jó szívvel senkinek sem ajánlható, Wolfenstein rajongóknak azonban még kevésbé.