Nagyon laza vagy, szét ne essél! – mondogattuk régen (tudom-tudom, bazi öreg vagyok; állítólag a korral jár), amikor valaki látványosan adta a nemtörődöm vagányt az oldalra csapott baseballsatyójával, az orrára nőtt napszemüvegével, a peckes, „öt perce dugtam utoljára” járásával, a felszegett állával meg az állandó beszólásaival. Persze az igazán laza csávóknak sosem mondtunk ilyet – ők ugyanis nem játszottak rá a személyiségükre, nem igyekeztek lazák lenni, spontán voltak azok. Nem a bizonyítási vágy hajtotta őket, hanem a puszta természetük. Nem kérkedtek vele, hogy milyen kemény fiúk, hogy aztán elsőként fussanak meg, amikor forró lett a talaj a placcon – hanem alapból tudtuk, hogy lehet számítani rájuk. Nem győzködtek mindenkit minden hétfőn arról, hogy három nőt is megdugtak hétvégén - hanem akkor mondták, hogy hancúroztak egy jót, ha felmerült a téma.
Na, a Volt egyszer egy Hollywood pont ilyen film: végtelenül laza a maga elbűvölően spontán módján. Nem nagyzol, nem hivalkodik, nem erőlködik. A menőség és a szexiség a természetes, állandó állapota. Meg a gyengédség, ami talán már meglepőbb Tarantinótól.
Az ő életművén belül mindez ott mutatkozik meg a legnyilvánvalóbban, hogy még egy negyed noteszlapot sem lehet megtölteni az örökkévalóságig idézhető dialógusokkal – nincs Like a Virgin-monológ, nincs elmélkedés Supermanről és Clark Kentről, nincs „Nem öltem meg senkit 1984 óta”, nincs „Zed’s dead, baby. Zed’s dead”. A párbeszédek hangsúlyosan történet- és karakterközpontúak, senki sem dob be egy viccet vagy egy sztorit csak úgy, a hecc és a hangulat kedvéért, így a film zamatát most nem az elmés megjegyzések meg a lazázó szövegelések adják, hanem a képek – a nagy pofázások királya még sosem hagyta ennyire, hogy az operatőr (mint a Becstelen brigantyk óta mindig: a háromszoros Oscar-díjas Robert Richardson) beszéljen helyette.
Ahogy a kamera komótosan követi a jobb napokat látott tévésztár, Rick Dalton (DiCiaprio) egykori kaszkadőrét, immár inkább csak sofőrjét és barátját, Cliff Booth-ot (Pitt), amint előbbi luxusházából elkocsikázik a hatvanas évek végi Hollywoodon át a városszéli autósmozi mögötti senkiföldjén veszteglő rozoga lakókocsijába, ahol nem várja más, csak hűséges kutyája és hideg söre, és neki ennyi elég is a boldogsághoz, az olyan bravúros vizuális karakterrajz, mint amikor Neil McCauley hazatér a tengerparti holdfényben úszó üres és végtelenül magányos otthonába. Tarantinót mindig inkább forgatókönyvíróként tartották nagyra, de a Volt egyszer egy Hollywood után nincs többé értelme ilyesféle kitételeknek – aki úgy tud képekkel kifejezni, mint Michael Mann, az már nem csak másodsorban rendező.
A Volt egyszer egy Hollywood nem pusztán a szövegkönyvében hagyományosabb, hanem a cselekményvezetésében is nyugodtabb és letisztultabb (megkockáztatom: érettebb, elegánsabb), mint az életmű korábbi darabjai. Tarantino ezúttal nem érzi úgy, hogy ötpercenként mindenképpen húznia kell valami meglepőt vagy vicceset vagy brutálisat, inkább lassan, sokáig mindenféle nagy csúcspont és exploitationös kirohanás nélkül görgeti előre a sztorit. Úgy mesél, mint egy nosztalgiázó nagyapa az alkonyati fényben úszó verandán, melléje támasztott puskával, sörrel a kezében, el-elkalandozva, de mindig érdekesen, izgalmasan. És tudom, sokan unják már a nosztalgiát, de most, hogy a szomszéd kutyája is nyolcvanas éveket szarik, talán kifejezetten frissítő lesz, hogy valaki egy korábbi korszakkal is foglakozik. Főleg így, hogy DiCaprio olyan emberien sebezhető, mint talán még soha (nem pedig olyan otrombán, mint A visszatérőben, vagy olyan szenvelgősen, mint az Eredetben), és Pitt olyan szimpatikus, mint talán még soha (ezen még a meredek feleséges háttérsztori sem tud érdemben változtatni), és Robbie olyan éteri, mint talán még soha (onnan közelíteni a karakteréhez, hogy milyen kevés dialógusa van, teljes félreértése a szerepének).
A vizsgálódás tárgya a hatvanas évek végi Hollywood. Az a Hollywood, amelynek klasszikus stúdiórendszere már összeomlott, amely a folyamatos változás és bizonytalanság állapotában létezik, amely már elkezdte kitaposni magának az új utakat, de amelynek megfáradt konvencióit még pont nem mosta el teljesen a Spielberg, Coppola, Lucas és Scorsese vezetésével meginduló újhullám. Az a Hollywood, amelyben a Régi kelletlenül, kattogva, csikorogva, fájdalmasan fordul át az Újba, és amelyben a Régi sztárjai kezdik dinoszauruszoknak érezni magukat, ráadásul most jönnek rá, hogy valójában soha nem is uralták a Földet, csak egy relatíve kielégítően hosszú ideig úgy tűnt, mintha. Az a Hollywood, amelynek végét tragikus és szörnyűséges módon Sharon Tate (Robbie) kegyetlen meggyilkolása jelezte, miközben Amerika végképp elveszítette az ártatlanságát Vietnamban.
Tarantino tehát a Régi és az Új közti átmenetről regél – nem a Régi és az Új harcáról (az egykori Tarantino szinte bizonyosan arról regélt volna, méghozzá egy ennél sokkal harsányabb és agresszívebb filmben), hanem az átmenet egyszerű tényéről, annak kelletlen elfogadásáról, az azzal együtt járó veszteségekről és melankóliáról. Ha van hangsúlyos tematikai konfliktus, akkor az mindenképpen az, hogy a Régi (a Rick és Cliff képviselete egyszerű macsóság, a Sharon képviselte egyszerű tisztaság) már életképtelen, az Új (a Manson-család képviselte következő, hippis nemzedék) viszont megbízhatatlan, kiszámíthatatlan, kaotikus. Végül ez a konfliktus (anélkül, hogy bármit is elárulnék) egyrészt egy várhatóan extrém erőszak-kitöréssel zárul, másrészt viszont egy váratlanul szép és érett elégiával, frappánsan és megkapó gyöngédséggel olvasztva bele a Régit az Újba, elsimítva tragédiát és forradalmat, mesterien mosva össze drámát, feszültséget és lazaságot, azt a csodálatosan könnyed, légies lazaságot, amellyel úgy repül el a közel három óra, mintha másfél se lenne.
Persze nem fogja mindenki így érezni, sőt: valószínűleg a legtöbben nem fogják.
Tarantino, aki egykor független fenegyerekként robbant be a köztudatba, már réges-rég a mainstream részévé vált – a Volt egyszer egy Hollywood mégis talán az eddigi legkevésbé mainstream filmje, hiába gyártotta egy nagy stúdió durván 100 millióból, A-listás sztárokkal a főszerepben, és hiába van benne humor, akció, vér, dráma, nosztalgia, vagyis elvileg minden, ami kell. Mert nem csak az életmű maradékára (talán a Jackie Brownt leszámítva) jellemző harsányság hiányzik belőle, hanem kis túlzással a cselekmény is. A film könnyen összefoglalható annyival, hogy karakterek bő két órán át jönnek-mennek, forgatnak, iszogatnak, dumálnak, mindeközben egyáltalán nem változnak, aztán a végén történik valami, és jön a stáblista. De mindez azért van így, mert a Volt egyszer egy Hollywood egy nyílt szerelmeslevél a hatvanas évek végi amerikai filmgyártáshoz, vagyis nem a cselekmény számít benne, hanem a kor- és közegábrázolás – a FÍLING, így, kurva nagy betűkkel.
Tarantino azt mondta, ez a legszemélyesebb filmje, és most sokan vádolják őt azzal, hogy nem is a közönségnek csinálta, hanem saját magának. Ez természetesen nem igaz. Magának és a közönség azon, kétségkívül nem kifejezetten nagy hányadának csinálta, amely hasonlóképpen ismeri és szereti az 50-60-as évek Hollywoodját annak ilyen-olyan leágazásaival (tévésorozatok, spagettiwesternek, exploitationök), zenéivel, stílusaival, aurájával együtt, mint ő. Lehetséges, sőt valószínű, hogy aki nincs kellőképpen otthon ebben a világban, aki nem lelkesedik érte eléggé, aki nem „beavatott”, az zavartan pislog majd a vászonra, nem érti, mit lát és miért, és az egészet hosszúnak és unalmasnak találja – és még csak hibáztatni sem tudom érte.
Ezért mondom, hogy rétegfilm a Volt egyszer egy Hollywood. És ezért csoda, hogy egyáltalán elkészülhetett a mai Hollywoodban. És ezért szól a mozi igazi szerelmeseihez, nem pedig az alkalmi mozizókhoz, akik a pénztár előtt, poszterek alapján döntik el, hogy mit nézzenek, vagy akik azért ülnek be rá, mert "a ponyvaregényes csávó csinálta". És ezért tud ilyen felejthetetlen óda lenni a filmhez magához. És ezért fantasztikus és megismételhetetlen és katartikus, és nehéz szívvel mondok ilyet, de ezért lenne jobb, ha Tarantino most, és nem (ahogy ígérte) a következő, tizedik rendezése után hagyna fel a filmezéssel, mert ennél gyönyörűbb lezárása úgysem lehet egyetlen karriernek sem.