Quatermass a tudomány Sherlock Holmesa. Ha az illetések valami különös, értelmezhetetlen problémával találják szembe magukat, őt hívják, ő pedig általában le is rántja a leplet a közelgő földönkívüli invázióról. Ez néha viszonylag hagyományos formát ölt (a kormány legfelsőbb köreibe beférkőző idegenek – Quatermass 2), többnyire azonban nagyon is szokatlant: a The Quatermass Xperiment megszállásáért egy spóraszerű szaporodással terjeszkedő, az emberi fajjal egyszerűen összeegyeztethetetlen ösztönlény volt a felelős. A sorozat harmadik – és legjobb – darabja, a Quatermass and the Pit (1967) pedig még ennél is ravaszabb földönkívüli mumust választ. Olyat, ami már sok millió éve kihalt.
A Quatermass eredetileg Nigel Kneale úttörő, óriási sikerű, elsősorban felnőtteknek szóló, komoly és sötét hangvételű tévés sci-fi-sorozata volt a BBC-nél, az ötvenes években. A széria, melyet többek közt a Doctor Who és az X-akták inspirációs forrásaként is számot tartanak, olyan csodálókat mondhat magáénak, mint Stephen King, John Carpenter, Dan O’Bannon vagy Grant Morrison. A három, egyenként hatrészes eredeti sorozatot a horrorszárnyait bontogató Hammer 1955-től kezdve három mozifilmben dolgozta fel – a harmadik rész, a Quatermass and the Pit tíz évvel a második után készült el, és a címszerepben ekkorra Andrew Keir váltotta Brian Donlevyt, amivel egyben a karakter is megváltozott.
Kneale sosem volt elégedett az amerikai Donlevyvel, ami ironikus, mert pont ő vitt némi karcosságot a szerepbe: az ő értelmezésében Quatermass egy arrogáns, jéghideg pöcs, ami kissé árnyalta a figura alapvető (brit létére amerikaias) nemességét és heroikusságát (lásd a már említett Holmest). Keir ennél jóval hagyományosabb hősként formálja meg a professzort, bár kétségkívül kiválóan.
A Quatermass and the Pitben munkások először ősi koponyákra, majd egy különös fémobjektumra bukkannak egy londoni metrómegálló kibővítése közben. Először egy második világháborúban ledobott, fel nem robbant bombának vagy rakétának hiszik, így kerül a helyszínre a hadsereg, azzal együtt pedig Quatermass professzor, aki épp a tudomány és a katonai érdekek örök konfliktusát vívja a védelmi minisztériummal. Amikor azonban teljesen kiássák az objektumot, egyre nyugtalanítóbb eredmények születnek: történik pár furcsa baleset, a fémet nem lehet átütni, átfúrni vagy akár felhevíteni, a belsejéből idővel mégis előkerül néhány bizarr, rég halott, nem e világi lény. Közben kiderül, hogy a megálló környékéről évszázadokra visszamenőleg vannak feljegyzések, melyek különös lényekről, kísértetekről és általános pánikhangulatról szólnak. Quatermass arra a következtetésre jut, hogy a fémobjektum, mely valójában egy űrhajó, egy több millió éves marsi invázió kudarcának mementója.
De persze nem ilyen egyszerű a dolog: a pusztulófélben lévő bolygójukról menekülő marsiak tudták, hogy nem képesek életben maradni a földi légkörben, ezért hozzáláttak a bolygó evolúciójának machinálásához, és felturbózták az akkori primitív majmokat a saját génkészletükkel, hogy a fajuk ne haljon ki teljesen. Quatermass hátborzongató konklúziója a korszak sci-fijeinek egyik örök nagy pillanata: „Mi vagyunk a marsiak!” És a környéken élő „marsiak” rejtett tulajdonságai az űrhajó kiásásakor lassan felszínre törnek, az emberek pedig a marsi régmúlt beléjük kódolt, szörnyű látomásai közepette kivetkőznek emberi önmagukból. A Világok harca pszichedelikus kiadásban.
Kneale forgatókönyve mesterien fűz össze babonát, tudományt és vallást, a lassan, egyre alattomosabb feszültséggel kibontakozó cselekmény egészen az utolsó revelációig nyugtalanító kételyek közt tartja a nézőt. Amikor pedig Kneale kiteríti a lapjait, új ötletek és kérdések egész sorával taszítja a filmet sötét morális és filozófiai gödörbe: sajnos az emberiség erőszakos hajlamai, tömegmentalitása és rasszizmusa (a marsiak brutális purgálásokkal tartották „tisztán” a fajukat) épp olyan fontos és aktuális témák ma, mint az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején voltak, amikor Anglián faji zavargások söpörtek végig. Merthogy a Quatermass and the Pitnek nincs klasszikus értelemben vett gonosztevője, nincs inváziós sereg, amelynek az anyahajóját tökös beszólások kíséretében fel lehet robbantani. A marsiak, vagyis az idegenek, az agresszorok, az ellenségek átvitt és konkrét értelemben is bennünk vannak, így a saját gyarlóságainkon kell felülkerekednünk, ha nem akarjuk, hogy az ősi faj mentális hagyatékának áldozatává váljunk.
Roy Ward Baker rendezése végig feszes és látványos, a finálé apokaliptikus káosza pedig bő fél évszázad távlatából is dermesztően hatásos. A film egyetlen hátulütője, hogy néhány speciális effektusa még a korához képest is feltűnően rosszul öregedett – az űrhajóból kivett marsi holttestek még mozdulatlan bábként sem meggyőzőek, a vörös bolygó letaglózónak szánt világvége-látomásai pedig, noha csak rövid ideig, és torzított képen látni őket, egyenesen nevetségesek. De ez apróság csak az összképhez képest: a The Quatermass and the Pittel Kneale a science fiction történetének egyik legzseniálisabb és legegyedibb inváziós sztoriját tette le az asztalra.
Ja, és van a filmnek egy kurta dialógusa, amely ma, a klímaválság korában különösen mellbevágó és profetikus: „Roney, ha kiderülne, hogy a Földünk pusztulásra van ítélve, mondjuk klímaváltozás miatt, mit tennénk?” „Semmit. Csak marakodnánk tovább, mint általában.” Na, bazmeg…