Harmonie Korine néhány éve rózsaszín símaszkban rúgta be a multiplexek ajtaját, hogy rosszcsont gyermekként törjön borsot az úgynevezett polgári jó ízlés orra alá. 2012-es filmje, a Spring Breakers Disney-celebtől nagypályás filmcsillagig összegyúr minden elképzelhető elemet, hogy megteremtse a nagyközönség számára ellenállhatatlan mézesmadzagot. Legalábbis a trailer szintjén. A csillogó köntösbe bújtatott szex és erőszak ígérete a kor szívritmusát diktáló Skrillex zenéjére vágva a pénztárakhoz csábította az épp tetőpontját élő (új-)hipster kultúra gyanútlan híveit, hogy aztán felháborodott kommentek végtelen áradatát generálva építgesse tovább a rendező negatív marketingre alapozott karrierjét.
A Túltolva (The Beach Bum) azon az úton halad tovább, amin a Spring Breakers elindult: profin legyártott mézesmadzag. Ez ugyanakkor nem azt jelenti, hogy a rendező végleg szembefordult korábbi énjével. Sőt, Korin makacsul önazonos, csak alkalmazkodott a korszellemhez. Míg a 90-es évek ízlése kultiválta az öntörvényű (és gyakran önjelölt) zseniket, manapság, mikor a rendezők státuszát a szélesebb nyilvánosság számára ismeretlen showrunnerek és producerek veszik át, szinte kizárólag a termék a rajongás tárgya. A kapcsolódó botrányok inkább önálló, elszigetelt életet élnek a közösségi médiában. Kicsi az esélye, hogy ma valaki egy olyan polgárpukkasztó jelenettel, amelyben egy mentálisan zavart anya szimultán eteti csokival és spagettivel a fürdőkádban pancsoló fiát, meghívást kapjon egy televíziós talkshow-ba. Valószínű, hogy Korine-t sem Meryl Streep táskájának kifosztása miatt mellőzte elsősorban a számára „különös” népszerűséget hozó Letterman Show, hanem mert az ezredfordulón még izgalmas, kísérletező extrémizmus szép lassan kiment a divatból. (Mindeközben a tévés szereplések vagy a Gummo néhány botrányos jelenete a rendező életművétől független fragmentumokként maradtak fenn a videómegosztókon.)
A népszerűség utáni vágy és annak egyidejű megvetése jellemzi Korin idei filmjét. Főszereplője, az élvezeteket hajhászó, csavargó költő, Moondog élete hirtelen fordulatot vesz, amikor egyszerre múzsaként és eltartóként funkcionáló felesége életét veszti egy autóbalesetben. A dúsgazdag nő ugyanis a végrendeletében kiköti, hogy tehetségét évek óta elpazarló férje csak akkor részesülhet az örökségből, ha végre publikálja a verseskötetét. Moondog figurája - akibe nehéz nem belelátni a rendező alteregóját - az alkotói válság felmagasztalása. A témát meglehetősen egyedi módon feldolgozó filmben nem a leblokkolt szerző kálváriáját követjük végig, hiszen Moondog önfeledten dagonyázik a motivációhiányban. Az egyik megkapó jelenetben a főhőst, aki egy karcos VHS-felvételen szembesül fiatalkori önmagával, az ilyen történeti fordulatra jellemző fájdalom és meghasonlás helyett öröm és megelégedettség tölti el (megjegyzendő, hogy a filmes nyersanyagokkal való játék Korin korai alkotásainak védjegye). Az idősödő, letűnt múltja farvizén lebzselő költő legalább annyira élvezi viszontlátni régvolt karizmáját, mint újra átélni a költészetét övező egykori népszerűtlenséget.
Akár az életmű korábbi filmjei, a Túltolva is egy költői hulladékkollázs. A sok impróval felvett, szellősen megírt jeleneteket valószínűleg nagy részben a véletlen rendeli egymás mellé a vágóasztalon. A különbség csupán annyi, hogy a rendező újabban a cselekményt nem az emberi létezés peremterületeire, hanem a mainstream kultúrába helyezi, ami experimentális film helyett egy egész estés videoklipet eredményez. Azon túl, hogy a mozi túlnyomórészt zenei betétekből áll, a szerkesztés és a képi világ egyértelműen a klipesztétika elvárásait követi, így egyszerre le- és felfokozza a drámai fordulatokat (a legszebb talán Minnie, a feleség halálát bemutató montázssor, a legextrémebb pedig a gyászoló férj és a gyászoló szerető párbeszéde, melyben az elhunyt kimagasló orális technikáját méltatják), ami tökéletesen passzol a film alapvető iróniájához.
Miközben a Túltolva bohócot csinál az álomgyárból, a maga módján táplálja is a Hollywood-mítoszt, azáltal, hogy sztárok egész sorát vonultatja fel. A főszerepet igen nagy átéléssel játszó Matthew McConaughey mellett számos húzónév feltűnik a vásznon. A szebb napokat is látott Martin Lawrence egy kokain- és delfinfüggő hajóskapitány szerepében csillogtatja meg újra a gagyi komédia terén szerzett tapasztalatait (magáénak tudva a Korine életmű első és eddig egyetlen CGI-jelenetét). Zac Efron szerelmet vall egy, a fekete Divine címet is simán kiérdemlő transzvesztitának. (Efron, törekvéseinek megfelelően, ezzel a szereppel sokat ront a hozzánőtt szépfiú-skatulyán. Van is abban némi áthallás, amikor McConaughy, közös jelenetük lezárásában átöleli, és azt mondja: „Mi egyek vagyunk.”) De a maximális lazaságfaktort Snoop Doggy Dog vendégszereplése garantálja, aki a szívéhez legközelebb eső karaktert alakítja: önmagát.
Túlzás lenne azt állítani, hogy Harmonie Korine egy zavarodott nemzedék hangja, hiszen melyik nemzedék kiegyensúlyozott? A hippi szülők gyermekeként felcseperedett rendező amúgy sem egy generáció, csupán a saját nevében lázad (tinédzser korában azt egy időre Harmfulra is változtatta). Szégyenlős botrányhős, aki nem táncol végig a karót nyelt arisztokrácia asztalán, de azért kukás mellényben megy a vasárnapi ebédre. Bár korábbi, macskafojtogató, szemeteszsákkúró munkáihoz képest határozottan konszolidált lett, önmagához hű maradt. Konzerválta azt az „anything goes” ideán alapuló szemléletet, mely ha másra nem is, arra mindenképp jó, hogy teret enged a megaprodukciók korában ritkaság számba menő l’art pour l’art játszadozásnak.