1948-ban az ausztrál cenzúra betiltotta a horrorfilmeket. Nem mintha amúgy készültek volna horrorfilmek a kontinensen, szóval a tilalom inkább a műfaj külföldről érkező képviselőire vonatkozott, melyeket onnantól kezdve legfeljebb filmfesztiválokon vetíthettek. A tiltást kereken húsz évvel később oldották csak fel, és az amúgy is gyengélkedő ausztrál filmiparnak (a második világháborút követően majdnem szó szerint kihalt az egész, ’59 és ’66 között szinte egyáltalán nem készültek egészestés filmek) innentől még öt évébe telt, hogy felfogja, szabad a pálya. Akkor aztán jött Terry Bourke a Night of Fearrel, melynek csúcsjelenetében a perverz gyilkos eszementen veri a farkát, miközben patkányai élve felzabálják az áldozatát, egy csapdába ejtett fiatal nőt (a Night of Feart egyébként csak azért nem lehet a Texasi láncfűrészes mészárlás egyértelmű ihletőjének nevezni, mert kábé senki sem látta). Két évtizednyi cenzúra és haldoklás után átszakadt a gát, és bár a horror még nagyon sokáig mostoha, anyagi sikertelenségre kárhoztatott zsánernek számított a kontinensen, az ausztrálok jó pár máig érdekes és izgalmas hátborzongatásban részesítették a világot.
Az egyik ilyen a Next of Kin (1982, semmi köze a hét évvel későbbi Patrick Swayze-filmhez), amely évtizedeken át többé-kevésbé elfeledett filmnek számított, mígnem Quentin Tarantino valamelyest behozta a köztudatba a 2008-as Nem egészen Hollywood című, ozploitationökről szóló dokumentumfilmben (hangulatában a Ragyogáshoz hasonlította) – majd tíz évre rá, tavaly végre kiadták DVD-n és BD-n. (A Next of Kin süllyesztőbe kerülésének egyébként sajátosan tragikus oka van: a forgatás vége felé meghalt a legnagyobb befektetője, és ez teljesen borította a forgalmazási terveket.)
A Next of Kinnek már a nyitójelenete is furcsán, álomszerűen nyugtalanító, pedig nem történik benne semmi különös. Linda hírt kap róla, hogy anyja halála után ő örökölte a családi birtokot, mely jelenleg öregek otthonaként működik. A nő hosszú idő után tér haza, és a város szélén álló étkezőben kedves szavakat vált néhány régi ismerőssel – megint csak, semmi különös, mégis érezni, hogy valami nem stimmel. Az öregek otthona úgy néz ki, mint egy díszlet egy Poe-adaptációból vagy egy Hammer-horrorból, és bár még mindig nem történik semmi különös, a nyugtalanság egyre sűrűbb és kézzelfoghatóbb. Aztán meghal az egyik bentlakó. Semmi különös, az ilyesmi előfordul egy öregek otthonában. Linda megtalálja anyja naplóját, melyben szó esik pár furcsa eseményről, de ugyan, semmi különös, nincs miért aggódni. Aztán meghal még egy öreg. Semmi különös… semmi különös… mondd utánam, Linda, semmi különös, nincs itt semmi baj, nyugalom, semmi különös…
A Next of Kin az atmoszférájával mászik a bőröd alá. Az első egy órában nem éppen száguld a cselekmény (bevallottan félkész forgatókönyvből, kissé bizonytalanul dolgoztak), de Gary Hansen operatőrnek és Klaus Schulze zeneszerzőnek (a Tangerine Dream egykori tagja) hála egy perc nyugtod sincs: furcsa beállítások, rejtélyes céltudatossággal mozgó kamera, sötétséget hívogató dallamok, bizarr lassítások, szinte szédítő terek. Tony Williams (ez volt a második, és mindmáig az utolsó filmje) a Lindában kavargó bizonytalanságot és bizalmatlanságot ülteti át a néző fejébe is. A Next of Kin kísértetházas és pszichológiai horroros toposzokkal operál: Linda „csak” abban nem lehet biztos, hogy amit tapasztal, valóság-e, mi viszont abban sem, hogy ha valóság, akkor szellemekkel vagy hús-vér gyilkosokkal van-e dolgunk. Az utolsó pár percig egyetlen erőszakos cselekedetet sem látunk, csak a következményekkel szembesülünk: itt egy vízzel teli kádban lebegő hulla, melynek arcára gyanútlanul rálép a fürdőző (szívroham, semmi különös), ott egy halott, aki kerekes székben ülve lő ki a főhősnő felé (semmi külö… hm, ajjaj).
Ha muszáj kötni valamihez, az ausztrál horror leginkább az amerikaival rokonítható, bár mindig megőrzi a saját markáns identitását (lásd az állatos horrorok legjobb outbackes darabját, a Razorbacket vagy a kamionos-sorozatgyilkosos Vágóhíd négy keréken-t) – a Next of Kin azonban inkább az európai horrorokra rímel, egyes jeleneteinek hipnotikus stílusa és fény-árnyék játéka szinte a giallókat idézi. És bár az utolsó fél óra látványos ütemváltása és felpörgése tálcán kínálja magát a slasherek vérbő kergetőzéseinek, Williams továbbra is az atmoszférát, a rettegést, a zsigeri nyugtalanságot tartja előtérben, az akciót pedig kíméletlen és ijesztő gyorsasággal zavarja le – a végső leszámolás például csúcs a maga egyszerűségével és hirtelenségével. Határozottan és jó értelemben… különös.
