A heroic bloodshed sok vad, vérgőzös, érzelmektől és forró ólomtól túlfűtött, roppant emlékezetes filmet ajándékozott a világnak, de Johnnie To 1998-as őrülete, az A Hero Never Dies (Chan sam ying hung) egy egészen egyedülálló darab. A műfaj a ’90-es évek elejére nagyjából kiszenvedett (Ringo Lam 1992-es Full Contactja egyfajta zárszóként is értelmezhető), To azonban az évtized vége felé úgy gondolta, van még benne egy utolsó hajrá: de ahelyett, hogy egyszerűen csak megidézte volna a múltat, emléket állított volna neki, inkább kifigurázta, túlpörgette és egyenesen a pokolba taszította – igen, ezt mindet egyszerre. Az A Hero Never Diesról sok mindent el lehet mondani, de azt semmiképpen, hogy a heroic bloodshed vagy akár az akció tágabb műfaja felől nézve hagyományos film volna.
A felütés egy kicsit olyan, mintha To összekeverte volna John Woo két nagy klasszikusát, a Szebb holnapot és A bérgyilkost. Egy rendőr és egy bérgyilkos helyett most két gengszter áll egymással szemben, akik egy-egy rivális bandavezér embereként ellenségek, egymás iránti tiszteletük és hasonlatos erkölcsi érzékük mégis csaknem barátokká teszi őket. Ám amikor háborúzó főnökeik békét kötnek egymással, vérben, gyászban és rokkantságban hagyva hátra, vagyis lényegében elárulva hű jobb kezüket, a két férfi előtt egyetlen út marad – ami mindenki számára egyértelmű, aki már látott legalább egy darab filmet a műfajból (noha To enyhén szólva is szokatlan, mondhatni bizarr módon kezeli a tipikus „ketten mindenki ellen” finálét).
Az első fél óra frenetikus, bár nem könnyű megítélni, To mennyire gondolta komolyan az észbontó macsóság és gengszterpozőrködés e barokkos túlzásba vitt cirkuszát, és mennyire szánta komisz műfajparódiának. Mindenesetre a karót nyelt, mindig komoly és jól fésült Jack (Leon Lai), valamint a laza, folyton szivarozó, cowboykalapos Martin (Ching Wan Lau) közti komikus párhuzamoknál (mindketten lábon lövik a gengszterfőnökök által látogatott jóst, majd embereik körében vígan, dögös, morriconés zenére levizelik a közeli pálmafákat) csak folyamatos perlekedésük jobb. Ahogy egy közvetítőn keresztül sértegetik egymást és egymás anyukáját, vagy ahogy egy kocsmában leülnek borozni (miután a bejárat előtt többször frontálisan egymásnak mentek a kocsijukkal), és egyre képtelenebb módon, sorozatban törik össze a másik poharát.
A nemcsak mulatságos, de dögös beállításokkal és élénk színekkel kidekorált erőfitogtatás Clint Eastwood és Lee Van Cleef lábtaposós-kalaplövöldözős „dialógusát” idézi a Pár dollárral többért-ből – a film spagettiwesternes hatásai ezen túl is nyilvánvalóak, kezdve az említett zenével (mely kissé furcsa módon mintha Hans Zimmer két évvel korábbi Rés a pajzson-jából is merítene) a karakterek erősen mitikus mivoltáig.
De aztán a Rómeó és Júlia Jules-féle könnyed bromance egyszer csak tébolyult pokoljárásba fordul, mi pedig talajt vesztve szédülünk bele a kilátástalanság örvényébe, és pörögve zuhanunk egyre lejjebb és lejjebb, egészen a nihil senkiföldjének legmélyebb bombatölcséréig, ahol kerekesszékbe rögzített fegyveres hulla járja halál utáni táncát a téboly kék-vörös fényei által megvilágított, hóviharszerű üvegszilánkzápor díszítette mészárlásban. A hangvételváltás brutális erejű, és nem ejt foglyokat. Színészi szempontból Ching Wan Lau viszi a hátán (Leon Lai többnyire faarccal, merev pózokkal játszik, bár ennek megőrzése az utolsó fél óra dramaturgiai-stilisztikai-érzelmi ámokfutásában önmagában is teljesítmény), ahogy pimasz lezsersége keserű lemondássá és nyomorúságos vegetálássá olvad.
Érdemes kiemelni, milyen fontos szerep jut a nőknek – különösen a heroic bloodshed kontextusán belül, e zsánernek ugyanis sosem volt szokása sokat bíbelődni a női karakterekkel. Itt azonban a barátnők lendítik át a főszereplőket az elárulásuk utáni holt- és mélyponton – nem kevés szeretettel, odaadással, na meg áldozathozatallal és szenvedéssel. Akkor is erősek, amikor a macsók nem bírják tovább, és már inkább feladnák. Jó tettük nem marad büntetlenül. Az A Hero Never Dies már addig is túlfeszített melodrámájának eme további fokozása (ha eddig nem lett volna egyértelmű, ez nem a visszafogottság filmje) után nem jöhet semmi egyéb, csak az apokalipszis.
Ha együtt vizsgáljuk meg a mitikussá emelt pisztolyművészeket, a nők szerepének hangsúlyossá tételét, a humor, a pátosz, a pusztítás és a tragédia váltakozását, a becsület és az ellenségeskedésen túlmutató barátság koncepcióját, az jön ki belőle, hogy To alighanem a heroic bloodshed egyfajta posztmodern összegzésének szánta az A Hero Never Diest. Itt egy kicsit tiszteleg, ott egy kicsit kifiguráz, amott picit kritizál, emitt meg tiszta szívből átadja magát a műfaj hagyományainak. Ezért némileg furcsa film, mely nem mindenkinek lesz a szája íze szerint való – akinek viszont igen, annak csak annál jobban ízlik majd.