Egy olyan ember írja ezeket a sorokat, akinek az eredeti Az – szintén kétrészes – tévés adaptációja komoly traumákat okozott gyerekként, pedig még csak nem is vagyok coulrofóbiás (a bohóciszony tudományos elnevezése). Stephen King írói munkássága során bejárta az emberi psziché barlangrendszerének minden zegzugát, hogy a legváratlanabb, legeldugottabb sarkokba is bevilágítson zseblámpájával. A horror zsánere akkor működik igazán, ha a zsigeri szórakoztatás, ez esetben a rettegés iránti vágyunk kielégítésén túl valamit magunkról is megtudunk belőle - a pszichoanalitikus megközelítés szerint a félelmeink ugyanannyit árulnak el rólunk, mint a vágyaink. Egy jó horrorfilm pedig ügyesen aknázza ki ezt a tanulságot.
Az első fejezet folytatásában a Vesztesek klubja felnőtt, és már mindegyikük abban az életkorban jár, amikor az ember vagy egy céget, vagy egy házasságot lehúzott a klotyón. A hét jó barát közül hatan messzire vetődtek a Maine állambeli Derrytől: forgatókönyvíró, céges mogul, humorista, kockázatelemző lett belőlük, egyedül Mikey maradt otthon őrizni a tüzet - beköltözött a városka könyvtárában található bagolyvárba. Ő riasztja a többieket, amikor újra tetőzik Derryben az ifjúsági probléma. A Vesztesek minden sikerük ellenére – érthető módon – rengeteg szorongást hoztak magukkal a gyermekkorukból, aminek emlékeit jó mélyre elzárták egy ládikába, a kulcsát pedig messzire hajították.
A felnőtt Veszteseket játszó színészek listája már árulkodó jel a ’90-es minisorozathoz képest: olyan neveket sikerült megnyerni Stephen King nimbuszával, mint Jessica Chastain, James McAvoy, vagy az egyre szélesebb körben ismert humorista, Bill Hader. Külön pozitív élmény látni, hogy nem csak üres PR-duma volt, miszerint a színészek együtt lógtak a gyermek alteregóikkal egy darabig, hogy át tudják venni a manírjaikat a későbbi folytatásban. Ez a kifinomult színészválasztás minőségi ugrást jelent a korábbi tévés változat szereplőgárdájához képest. Itt érdemes megjegyezni, hogy a ’80-as évek nosztalgia a horrorzsánerben is zakatol tovább, és szinte már látni lehet, ahogy az itt felkapott gyerekszínészek később saját parfümöt és gördeszkamárkát dobnak piacra, zárójel bezárva.
Mindenki átélte már azt a felemelő vagy nyomasztó élményt, amikor egy gimis osztálytalálkozón az asztal körül gajdoló emberek rendre visszacsúsznak a korábban betöltött szerepeikbe, bármilyen sokra vagy kevésre is vitték azóta az életben. A társadalmi státusz bilincsei ott csörögnek a lábakon, miközben ittasan próbálnak fölényeskedni nyomorult helyzetükben. Pennywise bohóc ezeknek a gyermek- és kamaszkori traumáknak, megaláztatásoknak és csalódásoknak a szimbóluma, amik az emberi pszichében egy betonként megkötő rétegként ülepednek le. Ezek a komplexusok, fóbiák és kudarckerülések vezetnek helytelen döntésekhez, boldogtalan párkapcsolatokhoz vagy a gyermekkori álmaink elárulásához.
A moziban egy sorral alattam ült egy olyan részletességgel megalkotott Pennywise cosplayer, hogy nyikkanni se mertem. Ez a látvány mégis gyerekes csacskaság maradna csupán, ha nem volnának átélhetők azok a dilemmák és életközépi válságban fellépő határhelyzetek, amik a szereplők arcáról és szavaiból tükröződnek. Kétségtelenül hatnak a nézőkre a jump scare jelenetek, az idilli környezetbe és kertvárosi nyárspolgárok álarca mögé rejtett, lesből támadó félelmek, a gyurmaszerű zombik, akikből folyik a létező összes váladék, amit egy anatómiaprofesszor fel tudna sorolni. Mégsem erről szól a történet, és ez a schein und sein dichotómia, a rétegzett elbeszélésmód finomságai emelik Stephen Kinget oda, ahová való, a horror műfaj vérpoklos csúcsára.
Az Az történetét felnőtt fejjel lehet igazán megérteni, amikor az ember végre kiszabadul a gyermekkor egyszerre csodálatos, mégis néha keserves börtönéből. Az időmilliomos nyarakért és a fantázia korlátlan szárnyalásáért bizony sokszor félelmekkel, szorongásokkal és egyéb lelki sebekkel fizetünk, ezek pedig elkísérnek minket egész felnőttkorunk alatt. Ott aztán divatos pszichoszomatikus betegségekké, rossz párkapcsolatokká, elmebajjá és elpuskázott életekké konvertáljuk a letagadott gyermekkori sebesüléseinket. Ebből nyaralnak a magyar pszichológusok idén is a Seychelles-szigeteken.
Pennywise harlekinmaskarába öltöztetett bohóca a saját gyengeségeink fizikai megtestesülése. Annak a gyávaságnak a kabalája, amely a félelmeinkkel való szembefordulás kudarcát jelenti. A moziban ülve furcsa módon többször jutott eszembe Reisz Gábor Rossz versek című generációs krízisfilmje, mint a korábbi Pennywise, Tim Curry sárga fogú bohóca. Felnőttként egyszerűen máshová kerülnek a hangsúlyok. Az igazi félelmet, már nem egy cirkuszi bohóc, hanem saját jóvátehetetlen döntéseink jelentik. Család, karrier, szülők, barátok, az álmaink és a kiábrándító valóság. Erről döntenünk pedig több mint horror: hatalmas felelősség.
