A Tate-LaBianca gyilkosságok ötvenedik évfordulója és Charles Manson tavalyelőtti halála okán megszaporodtak a témát feldolgozó filmek. A Volt egy egy Hollywood és az új Mindhunter évad árnyékában azonban majdhogynem elsikkadt egy kis költségvetésű független dráma, márpedig a Charlie Says igazán megérdemelné a figyelmet, mivel valamennyire árnyalja a közvélekedés szerint a hippikorszakot is elpusztító Manson család történetét.
A sztori két szálon fut, az egyikben egy PhD-s egyetemista nő (Merrit Wever) a Manson család börtönben ülő három tagját: Leslie van Houtent (Hannah Murray), Susan Atkinst (Marianne Rendón) és Patricia Krenwinkelt (Sosie Bacon) látogatva próbálja megérteni, mi vagy inkább ki vezette ezeket a fiatal lányokat odáig, hogy meggyilkoljanak egy házaspárt és egy várandós anyát. A másikban Van Houten szemével követhetjük nyomon a kis hippikeresztény kommuna apokaliptikus gyűlöletkultusszá alakulását..
Készült már korábban is olyan alkotás, amely a Sharon Tate és barátai megölésében nem, de a LaBianca házaspár kivégzésében részt vevő Van Houtent helyezte a középpontba, azonban a Leslie, My Name Is Evil nem több egy elcseszett szatíránál. A Charlie Says többnyire Leslie szűrőjén keresztül mutatja be, hogyan is működik a szektás agymosás. A beetetést követő “mézeshetek” után a személyiség fokozatos leépítése és a külvilágtól való elszeparálás jön, megágyazva ezzel a fizikai-lelki terrornak, hogy végül a vezér a kívülállók iránti gyűlöletre és a teljes alávetettségre kondicionálja híveit. Így csinált a fojtogató, gyakran bántalmazó családi környezetből menekülő bizonytalan fiatalokból -zömében lányokból- Manson kíméletlen gyilkosokat, valamint így fordulhatott át egy kezdetben békét, szabadságot és egyenlőséget hirdető eszme a legsötétebb szexizmusba és fajgyűlöletbe. Leslie-ben is hiába szólal meg számtalanszor a belső riasztó, Charlie manipulációja mindig erősebbnek bizonyul, és amikor végül a kezébe nyomják azt a bizonyos kést, onnantól már nincs visszaút..
Bár az alakításokat panasz nem érheti, mégse a Van Houtent megformáló Murray a legemlékezetesebb, hanem a Charles Mansonná átlényegülő Matt Smith. A széles körben csak Doctor Who tizenegyedik megtestesüléseként ismert brit színész mesterien hozza Manson démoni karizmáját és ellentmondásos lényét: a hippi megváltó álcájában tetszelgő szociopata zsarnokot és a bugris hobót, aki a mai napig egy megfejthetetlen rejtély. Vajon komolyan gondolta-e kiválasztott szerepét, valamint a Bibliából és Beatles-szövegekből összehegesztett bizarr “próféciáit”, vagy végig a bolondját járatta híveivel, akiket csak testi vágyai kielégítésére, zenei karrierje beindítására, majd a kudarcait követő véres bosszúhadjáratára használt fel? Hozzá és Van Houtenhez képest Krenwinkel és Atkins karaktere némileg háttérbe szorul. Nos, a problémák valahol itt kezdődnek, mivel néha előfordulnak csúsztatások is.
A hitelességet néhány jelenetben feláldozták a dramaturgia oltárán (pl. Manson találkozása Tate-tel nem pont úgy zajlott, ahogy az a filmben látható). Ahogy előbb is említettem, Smith nagyon jó Mansonként, de az igazi Charlie-nál majd harminc centivel magasabb, és ez azért elég látványos különbség. Mondjuk eddig 1, 70-nél alacsonyabb színészt még nem láthattunk a szerepben. A gyilkossági jelenetekben leginkább a férfi elkövető, Tex Watson (Chace Crawford) brutalitását hangsúlyozzák, holott Krenwinkel, de főleg Atkins is legalább olyan kegyetlen és hidegvérű volt, mint ő. Fontos feminista nézőpontból is feldolgozni az eseményeket, és az is nyilvánvaló, hogy ebben a történetben a gyilkosok egyben áldozatok is, ugyanakkor a nők által elkövetett erőszak ábrázolásában lehettek volna sokkal bátrabbak az alkotók. Ráadásul Mary Harron rendező korántsem az a szégyenlős fajta. Akár tetszett az Amerikai pszichó filmváltozata, akár nem, az vitathatatlan, hogy brutális képsorokban jelenítette meg a toxikus macsóság pusztító ürességét. Mindezekkel együtt a Charlie Says nem menti fel szereplőit, pont emiatt válik az egész film mélyen tragikussá.
A Manson-gyilkosságokat feldolgozó filmek nagy többségére, köztük Tarantino opusára is igaz, hogy valójában a mitológiát építik. A Charlie Says arra tesz még hibái ellenére is eredményes kísérletet, hogy rámutasson az elcseszett életekre és megnyomorított lelkekre a sötét oldalon, még ha erkölcsi érzékünket mindez alaposan fel is kavarhatja.
A hatvanas évek utópizmusa valószínűleg Mansonék nélkül is elbukott volna, mivel a hatalom erői furmányosabbak, mint azelőtt bármikor A legkegyetlenebb zsarnokok meg ott lelnek a leginkább otthonra, ahol látszólag a legkevésbé állhatják őket.