Amikor Rambo megpróbálja lebeszélni egyetemre készülő fogadott lányát arról, hogy megkeresse semmirekellő apját Mexikóban, a lány azzal érvel, hogy maga Rambo is nyakába vette a világot 17 éves korában, és beállt a hadseregbe – mire a főhős szimpla, tényszerű szomorúsággal azt mondja: bárcsak valaki megakadályozta volna benne. Stallone itt kicsit olyan, mint a Coplandben, amikor melankolikus mosollyal megjegyzi, hogy azért nem nősült meg soha, mert a legjobb lányok már mind elkeltek. A színészi tehetség ritka feltörése az évtizedek során állandósult hadseregirtós-muszklicsávós póz alól (melyet aztán Stallone – forgatókönyvíróként – maga temet vissza e póz alá).
Ez a film talán leghatásosabb, egyenesen szívbemarkoló jelenete, ami annak tükrében sajnálatos, hogy az érzelmi csúcspont határozottan nem ez, hanem a cselekmény fordulópontja akar lenni – a véres leszámolás, a féktelen öldöklés, a dühödt bosszú katalizátora. Ez a fordulópont azonban nem csak kiszámítható, de mind felvezetésében, mind következményeiben slendrián.
Az Utolsó vér mintha maga sem tudná, mi akar lenni: a klasszikus első részhez visszanyúló, akciófilmbe bújtatott karakterdráma egy elveszett, megtört emberről, vagy a 11 évvel ezelőtti negyedik felvonás extrém brutalitásának még tovább fokozása a szégyentelen exploitation jegyében. Nem az a baj, hogy végül utóbbi lesz – hanem az, hogy mintha ezt csak a vágószobában, utólag döntötték volna el. A kevés őszinte, emberi pillanatot és az egyetlen (!) akciójelenetet egyaránt agyonnyomja a lapos, érdektelen, klisés, időhúzó történetvezetés.
Még a szűk százperces játékidő is kínosan hosszúnak tűnik, mert az első nyolcvan perc minden pillanatán érződik, hogy mindez nem számít, mindez csak felszínes ürügy ahhoz a tízperces végső vérengzéshez, amelyben Rambo leszámol a farmját megrohamozó kartelltagokkal – íjjal, késsel, puskával, gépfegyverrel, csapdákkal (Reszkessetek, drogbárók!) a fröcsögő, robbanó, szakadó, kenődő, darabolódó testrészek már-már perverz gore-viharában. De tét és feszültség nélkül, inspirálatlan, iparosi kivitelezésben.
Mindez azért olyan szomorú, mert az Utolsó vérben látványosan ott vannak egy jó Rambo-film magvai. Először látjuk a főhőst nagyjából nyugodtnak és boldognak, először látjuk, hogy a maga módján még most is háborúzik, amikor már békére lelt (önkéntes hegyimentőként tevékenykedik, farmja alatt kiterjedt alagútrendszert épít, akár a vietkong), és persze ott van az egészben a „végre hazatért, de a háború haza is követi” alapvetően roppant ígéretes motívuma. Épp csak kihasználatlanul.
Ráadásul a végén az ember azzal az érzéssel áll fel a székből, hogy ez inkább egy Elrabolva-film, mint egy Rambo-film. Nem mintha ez a sorozat valaha is egységes lett volna, de az ötödik rész már tényleg egy kiábrándítóan egyértelmű, lusta, csökevényes eltávolodás a rambóságtól az utóbbi tíz év divatosabb, kisebb léptékű sablon-bosszúfilmjei felé. És azt se várja senki, hogy az Utolsó vér a Mexikó-határvidéki téma ellenére bármi módon reflektál napjainkra (ebben az univerzumban egyébként nagyjából úgy őrzik a mexikói határt, mint egy pláza forgóajtaját). A film kínosan ügyel rá, hogy apolitikus maradjon (már ha eltekintünk attól, hogy a mexikóiakat nagyrészt gusztustalan férgeknek ábrázolja, ami viszont békebeli műfaji sztereotipizálás, nem tudatos állásfoglalás – ettől függetlenül igen szerencsétlen, és lesz olyan réteg Amerikában, amelynek ignoráns indulatait tovább fűti), így már tényleg semmi nem maradt az Első vér szellemiségéből.
Az első Rambo (akárcsak David Morrell könyve) eredetileg a főhős halálával, konkrétan öngyilkosságával ért volna véget (le is forgatták, de aztán még ott helyben meggondolták magukat, és rögtön felvették az ismert befejezést is). Szórakoztató popkulturális vadhajtások/hülyeségek voltak az azóta készült folytatások (legalábbis eddig), de lehet, hogy Rambo öröksége súlyosabb, jelentőségteljesebb lett volna, ha ott és akkor véget ér az útja.