Alex Toth a XX. század második felének egyik abszolút megkerülhetetlen (magyar bevándorlóktól született) amerikai rajzolója, munkásságával mégis szinte csak esetlegesen találkozik az ember. Ha valaki Jack Kirbyvel vagy Moebiusszal akar ismerkedni, azt gyorsan és könnyen el lehet irányítani négy-öt meghatározó címhez, karrierjük stilisztikai csúcspontjaihoz és örök klasszikusaihoz. Toth azonban a mestermű nélküli mester volt, a szakma minden csínját-bínját a kisujjából kirázó vérprofi szakember, akinek nincs magnum opusa, „go to” alkotása. De ha mégis mindenképpen mondani kellene egyet, a Creepy és Eerie című horrormagazinokban megjelent műveinek gyűjteményes kötete nem egy rossz választás.
A Creepy 1964-ben indult (az Eerie két évvel később követte, ugyanattól a kiadótól), és az első nagy, sikeres horrortematikájú képregény volt Amerikában azt követően, hogy az ’50-es évek közepén a kongresszusi meghallgatásokkal fűszerezett társadalmi felháborodás és boszorkányüldözés kicsinálta a műfajt a krimikkel meg az egyéb „sértő”, „gyerekeket megrontó” újságokkal együtt. A Creepy vállalása bevallottan az volt, hogy visszahozzon valamit az egy évtizeddel korábban betiltott (pontosabban: kényszerűségből megszüntetett) EC-féle horrorképregények stílusából – magazinformátumban, merthogy a magazinokra nem vonatkozott a képregényeket gúzsba kötő cenzúra (ld. még a Marvel Conan-sorozatát).
Toth kisebb-nagyobb megszakításokkal 16 évig rajzolt a Creepybe és az Eerie-be – néha maga írta a sztorit is, de legtöbbször Archie Goodwin, a magazinok szerkesztője alá dolgozott be –, és a Creepy Presents Alex Toth e munkáit gyűjti össze hiánytalanul, 160 oldalon. A történetek az EC Comics klasszikus formuláját követik: 6-8 oldalas, furfangos csattanóra, esetleg csak szimpla szemétségre kihegyezett, hátborzongató és/vagy gonosz horrorötletek. Egy keserű mizantróp megtudja, hogy halálos beteg, mire úgy dönt, annyi embert visz magával a pusztulásba, amennyit csak tud; egy identitászavaros férfit földöntúli hallucinációk kínoznak; egy vidámparkban magányos lövész szedi ártatlan áldozatait; a polgárháború alatt egy özvegy forral bosszút a házát megszálló északi katonák ellen; a posztapokaliptikus pusztaságban egy magányos túlélő védi kevés tulajdonát a fosztogatókkal szemben.
A történetek színvonala, mint az efféle antológiáknál általában, váltakozó, a rajzok színvonala azonban végig egységesen magas. Két-három sztori után rögtön nyilvánvalóvá válik, miért sorolják Toth-ot a legnagyobbak közé, sőt, arra is kapunk egy lehetséges magyarázatot, hogy miért nincs egységes, az életműből megkérdőjelezhetetlenül kiemelkedő, abszolút példaként citálható mesterműve. Toth egyrészt ritkán látott alázattal viszonyult a rábízott forgatókönyvekhez, stílusát, történetmesélési módszerét, oldalszerkezetét az aktuális alapanyagnak megfelelően változtatta (legalábbis az alapvetően nagyon szép és realisztikus ábrázolásmódjának ésszerű határain belül), másrészt (ebből következően) lételeme volt a kísérletezés, a képregény médiumában rejlő lehetőségek felfedezése, a határok kitolása.
Kreativitásának egyik leglátványosabb demonstrációja az Ensnared!, amelyben egy férfi egy kicsi, bútorozatlan, látszólag ajtó és ablak nélküli, csupasz helyiségben tér magához, és fogalma sincs róla, hol van, és hogyan került oda – problémás kiindulási pont egy rajzoló számára, hisz a helyszín és az egyszereplős felállás döbbenetesen leszűkíti a vizuális megjelenítésben rejlő lehetőségeket. Toth azonban lubickol ezekben a lehetőségekben: masszív, a szereplőt nyomasztóan eluraló fekete háttér elé sorakoztatja fel a paneleket, árnyékokkal, sziluettekkel, trükkös beállításokkal és plánozásokkal, a főhős lendületes gesztusaival és kétségbeesett grimaszaival érzékelteti, fokozza a szituáció paranoiáját.
Vagy ott van a Kui, amelyben a csapdába eső felfedezők haláljelenete a szorongás vizuális leképezése: a szereplőket már szinte egyáltalán nem is látjuk, csak a sötét falakat, a lezáródó ajtókat, azok nyomasztó hangeffektusait, a bezúduló homokot, majd a teljes feketeséget. Az Unreal bámulatosan gördülékeny és elegáns főhajtás a némafilmkorszak rettenthetetlen akcióhősei előtt – a mólós jelenet az autóval akár egy Buster Keaton-film storyboardja is lehetne. A Grave Undertaking súlyos árnyékokkal, a Rude Awakening lázálomszerű hektikussággal terhelt, az Out of Time és a The Killing! nyersebb, elnagyoltabb vonásokkal röpít vissza a múltba, míg a Phantom of Pleasure Island (egy külsőre és viselkedésre is klasszikus, Bogart-féle magánnyomozóval) és a Daddy and the Pie szinte hiperrealisztikus megközelítést alkalmaz. Toth minden esetben tévedhetetlen precizitással, stílussal és eleganciával kelti életre a rémisztő történeteket.
A Creepy Presents Alex Toth a rajzoló, sőt a médium sokoldalúságának lenyűgöző demonstrációja, egyben az EC Comics utáni amerikai horrorképregényes szcéna egyik kiemelkedő teljesítménysorozatának gyűjteménye.