Vámpírok, farkasemberek, mitológiai szörnyetegek és mutáns gyermekek a negyvenes évek végi, kommunista Csehszlovákiában, szenzációs hangulatú, vérbő képi világgal – ugyan mi mást akarhatsz még egy szaftos európai horrorképregénytől?
Sarah, akinek anyját egy vámpír ölte meg, kislányként kerül egy különös, hegyek közti intézménybe, ahol az orvosok elzárva tartják és folyamatosan gyógyszerezik őt. Amikor titokban megismerkedik az épületben kezelt, vagy talán raboskodó többi gyerekkel, lassan bizalmatlanná válik az orvosokkal szemben, és elhatározza, hogy kideríti az igazságot, ha pedig kell, akár meg is szökik. Ezzel azonban egy titkos háborúba keveredik, amelyet (legalábbis látszólag) emberek vívnak a sötétség lényei ellen, és hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy a többi gyerek és ő maga sem csak az, aminek látszanak.
Az eredetileg spanyol képregény kicsit bizarr utat járt be az angol nyelvterületen: a három, durván ötvenoldalas album mindegyikét tovább felezték, hogy hatrészes minisorozatként, hagyományos amerikai formátumban adják ki. Aztán a negyedik szám után a sorozatnak hirtelen, minden bejelentés nélkül vége szakadt, így aki esetleg rákapott a sztorira, hiába várta a folytatást – mígnem a Humanoids két évvel később kiadta a teljes történetet egy gyűjteményes kötetben. A törés oka alighanem az alacsony eladási mutatókban keresendő (mi másban?), ami szomorú, mert a Whispers in the Walls roppant élvezetes darab – ha nem is feltétlenül különleges, és főleg nem mestermű.
Engem elsősorban David Munoz neve vonzott a képregényhez – ő volt ugyanis Guillermo Del Toro zseniális Ördöggerincének társszerzője –, de amint először megláttam a képeit, rögtön tudtam, hogy elsősorban Tirso miatt fogom végigolvasni. A spanyol rajzoló egyaránt mestere a hangulatteremtésnek és a vizuális történetmesélésnek. Enyhén rajzfilmes vonásai eleinte csak bájt és szépséget, mindenekelőtt pedig a realisztikus ábrázolásmódon egy-két fokkal túlmutató, markáns stílust lopnak a történetbe (a karakterek érzelmi reakciói mindig rendkívül beszédesek), később azonban, amikor a szörnyek kezdik eluralni az oldalakat, jellegzetes vonásait a bizarr és a groteszk szolgálatába állítja. Oldalstruktúrái bámulatosan dinamikusak és ötletesek, beállításai fáradhatatlanul kreatívak – például ritkán mutat egy helyiséget ugyanabból a szögből és ugyanabban a plánban. Még a statikus jeleneteket is élettel tölti meg, az akciói pedig egyenesen lehengerlőek. Mindez nagyban köszönhető Javi Montes gyönyörűen borongós és sötét, két-három színnél egyszerre többet ritkán használó (itt-ott pedig lenyűgözően monokróm) gótikus színezésének is.
Akcióból pedig van bőven, merthogy az Ördöggerinc mint referencia némileg félrevisz: Munoz az ígéretes felütés ellenére szinte egyáltalán nem foglalkozik a cselekmény hátterét szolgáltató ország és korszak jellegzetességeivel, nem dolgozza össze azokat a műfaji elemekkel, csak egy-két kurta, szinte jelzésértékű dialógussal lép ki a szörnycsörte keretei közül (mint amikor két őr azon mereng, hogy az aktuális politikai helyzet fényében nekik most már elvileg kommunistának kell lenniük). A Whispers in the Walls faltól-falig akció-horror, és az oldalak fogyásával egyre veszettebb tempót diktál. A sztorit flashbackek, revelációk és fordulatok sora kíséri, és bár Munoz ismert panelekből, különösebb kreatív megtáltosodások nélkül építkezik, végig képes fenntartani a tempót és a feszültséget.
Ebben segít, hogy bár a geopolitikai közeget figyelmen kívül hagyja, a főszereplői nem véletlenül gyerekek: a háború az háború (war never changes, mint tudjuk), mindegy, hogy emberi hadseregek vagy szörnyhordák vívják. A jó és rossz közötti határ, ha létezett valaha egyáltalán, elmosódik, mindenki bepiszkolja a kezét, és természetesen nem csak a katonák szenvednek, hanem az ártatlanok is – köztük is leginkább a gyerekek. És Munoz nem fél tőle, hogy ezt megmutassa, hogy életkorra való tekintet nélkül lengesse a karakterkaszát. Így, mire kényelmesen belehelyezkednél abba a pozícióba, hogy a Whispers in the Walls „csak” egy vagány gótikus akció-horror, egy látványos és véres eszképizmus, váratlanul kapsz egy leckét a háború mocskosságáról. Tudom, üzenete messze nem eredeti, de tisztességes kivitelezés mellett ezeregyedszerre is hatásos: valahol mindannyian szörnyetegek vagyunk.
