A konvencionálisnak semmiképp sem nevezhető Nicolas Winding Refn legutóbbi munkája minden eddiginél megosztóbb darab. A rendező első sorozatát épp annyira elhamarkodott csapnivalónak nevezni, mint ráaggatni a zseniális jelzőt. A Too Old To Die Young e két véglet között mozog, néha megmagyarázhatatlanul, máskor kérlelhetetlenül a képernyő előtt tartva nézőjét.
Az első meglepetést a finoman szólva eposzi jelleg okozza. Az, hogy a sorozat tíz epizódja lényegében kilenc egész estés filmet és egy félórás epilógust ölel fel, nemcsak túlzásnak tűnik, hanem kétségkívül az is. Mert bármilyen precíz és extravagáns a Too Old To Die Young minden egyes képkockája, a történet nem bírja el ezt a monumentális játékidőt. Némely jelenet elnyújtása még a legelvetemültebb filmbolond idegrendszerét is próbára teszi. Különösképp azért, mert Refn egyetlen indoka a formai extrémizmusra, hogy mindezt megengedheti magának.
A határok feszegetése, akár az erőszak és az erotika szélsőséges ábrázolása, eddig sem volt idegen Refn filmjeitől. A külcsín azonban ez esetben felülkerekedik. A Too Old To Die Young olyan hatást kelt, mintha a Neon démon felületeket istenítő divattervezője rendezte volna. Minden ízében nárcisztikus alkotás, melyet inkább elbizakodottság, semmint bátorság jellemez. Ám épp emiatt értelmezhető egy vakmerő alkotói vállalkozásként is. Egyszerre teszi fogyaszthatóvá és fogyaszthatatlanná a filmet. Elég az epizódok előtt sorakozó megannyi cenzori figyelmeztetésre utalni, melyek (elvileg) a gyanútlan néző érzelmeinek megóvását szolgálják, miközben a normák olyan elvetemült áthágását ígérik, hogy aki ezek után sem kap kedvet a megtekintésükhöz, az már nem is bigott, hanem menthetetlenül álszent. De ezek a figyelmeztetések gyakran hamis elvárásokat szülnek, és szükségszerűen csalódást okoznak. Az exploitation filmek tiltott gyümölcseit kínálják, de a bűnös élvezetek helyett inkább az akcionizmus elidegenítő gesztusaival szembesítenek. A két megközelítésmód annyiban közös, hogy mindkettő lételeme a megbotránkoztatás, de míg az előbbi kielégülést ígér, az utóbbi felkavaróan hat.
Annyi mindenesetre biztos, hogy Refn bohócot csinált a cenzorokból. Bár valóban sokkolóak az erőszakos képsorok és a testiség ábrázolása finoman szólva meredek, a sorozatot belengő teatralitás messze túlmutat a komolyan vehetőség határán. Vegyük csak az érdekházasság szexuális feltuningolása érdekében incesztuózus fantáziálásba kezdő ifjú pár szerepjátékát a hatodik epizód végén. Nyomokba felidézi a Kék bársony feledhetetlenül bizarr jelenetét a kéjgázt inhaláló Dennis Hopperrel, de nem éri el annak zsigeri feszültségét, érzelmi összetettségét, hanem a komikum felé hajlik. A legsúlyosabb tabukat sérti, mégis inkább röhejes, mint felháborító.
A sorozat története nincs túlbonyolítva. A két szálon futó sztori már az expozícióban összekapcsolódik, csak idő (és türelem) kérdése, hogy a központi karakterek útjai mikor keresztezik újra egymást. Martin Jones (Miles Teller) egy fiatal, életkorát meghazudtolóan kiégett és korrupt zsaru, aki egy este szemtanúja lesz, ahogy társát agyonlövi a mexikói drogkartell bizonytalan identitású üdvöskéje, Jesus (Augusto Aguilera). A két, bérgyilkosból hóhérrá avanzsáló szereplő sorsát a bosszú köti össze. Ez a motívum tartja mozgásban a történet dinamikáját, de alapvetően a hősök szellemi fejlődésének destruktív energiákat felszabadító párhuzama áll a sorozat középpontjában.
Bár központi karakterekről beszélünk, mindketten a környezetük totális kiszolgáltatottjai. Egyedül a gyilkosságok kivitelezése terén mutatnak fel nagyfokú önállóságot, de minden döntésük, minden cselekedetük mögött valaki más áll. Az ősbizalom hiánya az oka, hogy mindkét hős uralni akarja a nagybetűs Sorsot, miközben egyikük sem képes kézben tartani a saját életét. Jones és Jesus ugyanazt a traumát, az elveszett gyerekkort hordozza magában. Talán a sorozat címe is erre, a felnőttként született gyermekek küzdelmére utal, hogy visszanyerjék ártatlanságukat. Az események előrehaladtával mindketten alárendelődnek egy-egy anyakarakternek, akik nemcsak a hősök motivációi, de végül az egész történet felett is átveszik a vezető szerepet.
Főhőseihez hasonlóan Refn sem tud szabadulni mintaképeitől, de míg korábbi alkotásaiban mértékletesen építkezett filmes idoljai formavilágából, ezúttal szinte fetisizálja őket. Olyannyira, hogy néhol akár Lynch vagy Jodorowsky paródiájának is elmenne a sorozat. Előbbi hatását főként a színészvezetésben lehet felismerni. A Too Old To Die Young szereplői olyanok, mintha maszkban játszanának. De amíg Lynchnél a kifejezéstelen vagy eltúlzott mimikájú arcok (akár a lassan építkező, színpadiasan bevilágított jelenetek) egyfajta kontemplációs felületet biztosítanak (amit a kultikus rendező transzcendentális meditáció iránti elkötelezettsége és festő múltja egyaránt magyarázhat), addig Refnnél mindez nem mutat túl önmagán, csak egy végletekig kiüresedett életszemléletet közvetít. Ez pedig hosszú távon unalmas lehet. A Jodorowsky iránti hódolat egyértelműen felismerhető a tarotszimbólumok használatában. Minden epizód a nagy arkánum egy-egy archetípusa köré szerveződik. Ebből a szempontból a legsikerültebb a széria középső, A bolond című epizódja, mely szimbólum fontos fordulatot jelöl a személyiség alakulásában, de sokat lendít a sorozat nézhetőségén is, minthogy (rendkívül egyedi) humort csempész a történetbe.
A Too Old To Die Young egy lenyűgöző képi világú sorozat, amit a rendező állandó alkotótársa, Cliff Martinez zenéje is felejthetetlenné tesz. Ugyanakkor megtekintése nagyfokú monotónia tűrést igényel, amit a (gyakran kiszámítható) fordulatok és az abszurdba hajló humor is csak részben ellensúlyoz. Biztosan akadnak Refnrajongók, akik a magnum opust vélik felfedezni benne, de összességében nem tűnik többnek egy óriási blöffnél, és egyáltalán nem kizárt, hogy épp ez volt a rendező eredeti szándéka. Mindenesetre a zárlat után (amelyet nem mellesleg egy végletesen elnyújtott maszturbáció vezet fel) gondolkodóba esik az ember, hogy nem az-e az igazi kicseszés, ha elhallgatja, hogyan végződik a történet.