Gyerekek szenvedésével a legkönnyebb hatást elérni. Egy felnőtt karaktert alaposan fel kell építeni, hogy egy általános (mindinkább apatikus világunkban: minimális) rutinsajnálkozásnál többet érezzünk, amikor eléri az illetőt egy sorscsapás – vagy akár a halál. A gyerekek azonban mások. Formálódó személyiségükkel és bűntelenségükkel ők az ártatlanság, a jövő, az ígéretek, a lehetőségek szimbólumai, ráadásul óhatatlanul mindnyájunkat egykori önmagunkra emlékeztetnek. Az irántuk érzett törődés, aggódás és szimpátia belénk van kódolva. Ezért is olyan olcsó húzás a sanyargatásukkal való emocionális kufárkodás. Ugyanakkor említett tisztaságukból és kiforratlanságukból fakadóan a gyerekek tökéletes és szívbemarkoló kontrasztjai a sötétségnek, a gonoszságnak, a pusztításnak – a háborúnak. Ahogy azt a Faun labirintusától a Sorstalanságon és a Beasts of No Nationön át a Szentjánosbogarak sírjáig sok-sok fikciós műben láttuk már.
A Tigers Are Not Afraid (Vuelven, 2017 – a film két éve járja a fesztiválokat, de Mexikón kívül csak nemrég jutott el szélesebb közönséghez) is egy szörnyű háborúban fojtogatja tragikusan ifjú szereplőit: a mexikói drogháborúban, és ha a Narcosból meg a Sicarióból bármit tanultunk, akkor azt, hogy ez nem gyereknek való vidék. Issa López író-rendező (aki e filmmel annyira meggyőzte tehetségéről Guillermo Del Torót, hogy következő filmjét, egy vérfarkasos westernt (!) már az ő pártfogoltjaként forgatja) lényegében a Faun labirintusa és az Isten városa mágikus realizmussal érzékenyen átitatott, felkavaróan horrorisztikus ötvözetét készítette el – és a legkevésbé sem hozott szégyent említett nagy elődeire.
Estrella és osztálytársai épp az iskolapadok alatt húzódnak meg egy utcai lövöldözés során, amikor a tanárnő három darab krétát nyom a lány kezébe, mondván, hogy azok teljesítik majd három kívánságát. Estrella anyja aznap eltűnik, vélhetőleg a környéket uraló, emberkereskedelemmel is foglalkozó kartell véres tevékenysége következtében. Az otthonát vesztett lány kétségbeesésében hozzácsapódik egy szintén drogháborús árvákból álló gyerekbandához és az azt vezető fiúhoz, Shine-hoz, aki nemrég ellopott egy pisztolyt meg egy mobilt a kartell egy részeg tagjától. Estrealla használni kezdi a mágikus krétákat, ám mindkettejük tettének súlyos következményei lesznek: a háború és annak túlvilági borzalmai a gyerekek után erednek.
A Tigers Are Not Afraid másfél órás sincs, mégis rengeteg gyönyörű képet, izgalmas cselekményt, torokszorító pillanatot, kétes mágiát és karcos realizmust tartalmaz. López egyszerre mélyen empatikus és durván kíméletlen drogháborús gyerekeposzának szereplői tanácstalanul, mégsem teljesen tehetetlenül vergődnek a meg nevezett mexikói város hétköznapi poklában, ahol az otthontalan kölykök, az állandó tűzharcok, az elhagyatott, romos épületek, az utcákon saját tudattal és céllal csordogáló vércsíkok, az életre kelő plüssállatok, a bosszúálló túlvilági szellemek és a kiskorú áldozataikat állítólag feldaraboló gengszterek ugyanannak a hátborzongató realitásnak a részei. A valóság és a képzelet közti határok elmosódnak, de ami még fontosabb: lényegtelenné válnak. Talán a semmiből materializálódó apró, szitakötőszerű sárkányok épp úgy nem valódiak, ahogy a falakon ugráló graffititigrisek sem, de a borzalmak, amelyek előhívják őket, nagyon is azok.
López szinte légies könnyedséggel és eleganciával fűzi össze még a látszólag drasztikusan disszonáns hangulati és zsánerelemeket is. Nem vadul ugrál ide-oda a palettán, ahogy a dél-koreaiak teszik előszeretettel, hanem valahogy minden szélsőséget a humortól a borzalomig, a szívmelengető pillanatoktól a brutális erőszakkitörésekig, a rögrealizmustól a színtiszta fantasyig képes hozzásimítani az élet és a halál alapvető, megkapó édeskeserűségéhez. Így lesz a Tigers Are Not Afraid a történetmesélés ünnepe és diadala. És nem csak „kívülről” nézve, vagyis mint tökéletesen realizált vízió a drogháború gyermeki szemszögéről, hanem magán a sztorin belül is: a gyerekek számára a háztetőkön való esti meseszövés nem egyszerűen menekülés a kegyetlen valóság elől, hanem maga a kegyetlen valósággal való megbirkózás, így a puszta túlélés elengedhetetlen eszköze.
Vagyis a történetmesélés maga a remény. Remény egy halott anya visszatérésére, egy csúf sebhely eltűnésére, a gonoszság elmúlására, a felnövésre és a megváltásra, remény arra, hogy egyszer majd nem kell többé szenvedniük a gyerekeknek. És hogy e remény hiú, az mit sem von le az erejéből.