"De ha fülünkbe zúg a harczvihar, kövessük akkor a tigrisnek szokását.” (William Shakespeare: V. Henrik, Vas István fordítása)
A hatalom pszichológiája mindig izgatni fogja a filmeseket. Az utóbbi évek pénzügyi és politikai válságai, a klímaváltozás apokaliptikus ígérete, a hozzá kapcsolódó társadalmi forrongások mind azonnali döntéshelyzet elé állítják a világ vezetőit. Ezekben a szélsőséges helyzetekben a nemcselekvés ugyanolyan káros lehet, mint a forrófejű tenni akarás, a nyugati világ csúcsán álló férfiak és nők pedig már Istenre sem nézhetnek válaszért, mert őt is megölték. A fejlett világ permanens modernizációért kiált, kusza erdőt von a döntéshozók köré, akik sokszor nem is a legalkalmasabbak a feladatra. Ebből a helyzetből kellene kimenekítenünk az emberiséget. Itt tartunk most.
A kosztümös filmek ideális kulisszát nyújtanak a hatalom visszásságainak felmutatására. A ruha, a hajviselet, a beszédmodor és a hiedelemvilág elidegenít minket a mától, a kérdések mégis ugyanazok. A százéves háború második felében járunk, az Angol és Francia Királyság évtizedek óta hadban áll egymással. Az eseménysorozatot úgy kell elképzelni, mint egy NBA kosárdöntő 4 győzelemig tartó párharcát, amelyben az angolok 2 meccsre vannak a totális győzelemtől. Henrik (Timothée Chalamet) a walesi Monmouth hercegeként a regnáló király másodrangú leszármazottja. Fiatal korát korhelykedéssel tölti, ebben hű társra talál John Falstaffban (Joel Edgerton), akinek később még fontos szerepet szán a történelem. Apja iránt érzett gyűlölete miatt sokáig kérdéses az alkalmassága, de aztán az események láncolata, a Sors keze vagy a saját elfojtott ambíciói révén fejére kerül a korona. Az angolok legnagyobb lovagkirályaként vonul be a történelembe, az azincourt-i csatában fényes győzelmet arat a túlerőben lévő franciák felett.
David Michod rendezőt
láthatólag az a kérdés foglalkoztatta, hogy miként teszi zárójelbe az
egyén személyiségét a hatalom: nem az unalomig ismert hübriszről esik szó, nem a
hatalom mákonyáról és a hozzá szorosan kapcsolódó korrupcióról mesél. Inkább
arról a tragikumról, ahogy egy alkalmas ember a sorsdöntő események patája alá
zuhan. Nem kérdez semmit, nem is kérdezhet, csak végrehajtja, amit a kauzalitás
törvényei elvárnak tőle. Timothée Chalamet korábbi munkái már érdemesítették a
szerepre, nem beszélve amerikai-francia kettős identitásáról. Eszköztelen
játéka kihangsúlyozza a szenvtelen végrehajtót, akit történetesen királynak
neveznek. Az egész filmben elfojtott hangon
beszél az alattvalóihoz, hallgat a felszín, fecseg a mély. Az utolsó pillanatig
igyekszik elkerülni a vérontást, így megkapja az esélyt a megváltásra - de a
háború természete miatt végül nem maradhat tiszta a keze. Egészen a cselekmény legvégéig
türtőzteti a magában felgyülemlett indulatot, így válik hitelessé és
szerethetővé a néző számára.
Figyelemreméltó még Robert Pattinson játéka a franciák dauphinjeként. A francia akcentust sikerül a gúnyolódás eszközévé tennie, ugyanakkor minden percben látszik rajta a piperkőc bizonytalansága és a túl bő mellény. A Borgiák Michelettojaként ismertté vált Sean Harris az elvtelen machiavellista szerepét viszi, az érsek és az egyházi vezetők felskiccelt szerepe meglehetősen gyomorforgató. Mellettük Joel Edgerton Falstaffja a maga ódivatú bajtársiasságával kész felüdülés.
A film vizualitása szerencsére nem veszi túl komolyan a középkor véres-mocskos-rohadt fogú valóságát. A kép szemcsés, az emberek arcán ott a piszok, viszont kellően esztétizálja a színészeket ahhoz, hogy a néző ne panaszkodjon a moziélményre. Néha egészen bravúros kistotálokat látunk, például a tengerbe bámuló királyról vagy az ostrom lángoló katapultjai által megvilágított katonaarcokról. Egy középkorban játszódó filmnek meg kell felelnie a gyéren bevilágított, természetes fényekből álló miliőnek, ez pedig sokszor sötét és homályos képeket eredményez - itt sikeresen vette az akadályt az operatőri stáb, az esti gyertyafények és a normandiai derengés minden lényeges dolgot látni enged a szemnek.
A Netflix saját gyártású V. Henrik filmje nem lőtt túl nagy vadra, amennyiben egy színvonalas történelmi tablót kívánt bemutatni. A színészek jók, a vizualitás remek, az események láncolata jól követhető. A sztori aktualitása abban állhat, hogy a történelmi sorsfordulók még a kivételes képességű államférfiakat is próbára teszik, a pesszimista zárlat szerint pedig a kicsinyes hatalmi játszmák úgyis besározzák a legtisztább szándékot is. A jelenkor alacsony röptű politikusai pedig mintha nem is próbálnának meg a történelem nagyságai közé emelkedni - vagy legalábbis más fogalmaik vannak a nagyságról, mint azt gondolhattuk volna. Úgy látszik, készségesen alkalmazkodnak a megalkuvás, a kéz kezet mos logika korszelleméhez. Ez pedig nekünk, állampolgároknak nem sok jót ígér.