Amikor a szívproblémái miatt visszavonult egykori sztárversenyző, Carroll Shelby (Matt Damon) immár mérnökként igyekszik rávenni a nyers, de őstehetség autóvezetőt, a brit Ken Milest (Christian Bale), hogy egy új kocsi megépítésével és a híres-hírhedt, 24 órás Le Mans megnyerésével csatlakozzon hozzá és a Fordhoz az örök nyertes Ferrari elleni háborúban, gyorsan kiderül, hogy Milesnak nincsenek illúzió. Tényleg azt hiszi, kérdezi Shelbytől, hogy a Ford ügyvédeinek, marketingeseinek, hivatalnokainak, talpnyalóinak és középvezetőinek bürokrácia-poklot alkotó hada hagyja majd, hogy úgy építsék meg az autót, és úgy versenyezzenek vele, ahogy ők akarják? Mert nyilván nem – és tényleg nem.
Ez pedig akarva-akaratlanul is tökéletes metaforája a hollywoodi filmkészítésnek. Az aszfalt királyai az a típusú (viszonylag) közepes költségvetésű, régi vágású, eredeti film, amilyet már nem nagyon készítenek a nagy stúdiók (ráadásul sajátos helyzetben van: még a Fox gyártotta, de már a Disney forgalmazza, és utóbbi pont az ehhez hasonlók készítéséből fog visszavenni), vagyis alapból illik örülni a létezésének, közben azonban nagyon is érződik rajta a nagy stúdiók lelketlen formalizmusa, kiszámítottsága, biztonsági játéka. A dolog extra pikantériája, hogy ez a generikus nagyvállalati termék ráadásul pont egy nagyvállalat- és termékellenes, az egyéni kreativitást és gondolkodásmódot ünneplő üzenetet sulykol. Mintha a McDonald’s folytatna kampányt az egészséges táplálkozás mellett.
Az aszfalt királyai természetesen rendkívül kompetensen elkészített film – ennyi el is várható egy közel 100 millió dollárból gazdálkodó tapasztalt, tehetséges, sztárokkal kicsinosított stábtól. A rendezés profi és rutinos (de semmi extra), a színészi játék hiteles (de semmi extra), a sztori érdekes (de semmi extra), a végeredmény összességében szórakoztató (de semmi extra). A probléma, mint mindig, a forgatókönyv: két és fél óra rettenetesen sok ahhoz, hogy egy film ne tudja, mit akar. Merthogy karakterdrámának messze nem elég pontos és mély, vérbeli sportfilmnek messze nem elég feszes és látványos, közeg- és kordokumentumnak messze nem elég szenvedélyes. Egyszerű, laza feelgood autós mozinak meg túl hosszú.
Még az eredeti cím (Ford V Ferrari) is félrevezető, ugyanis a két nagyvállalat rivalizálása csupán lazán felskiccelt háttér, a cselekmény puszta katalizátora. Pontosabb cím lenne a Ford V Drivers, merthogy Az aszfalt királyai inkább törődik az önfeledt bromance-ban fürdőző két főszereplő és megbízójuk, a Ford közti bürokratikus, ego és nyereségvágy vezérelte huzavonákkal (a tipikus amerikai filmhősnek mindig ez a sorsa: nem csak kijelölt ellenségét kell legyőznie, hanem saját oldalának inkompetenciáját és egyéb hülyeségeit is).
De ha igazán pontosak akarunk lenni, ez az illő cím: The Story of the Ford GT40, merthogy a film valójában e kocsi megépítéséről és diadaláról szól, méghozzá – és ez a lényeg – valamirevaló emberi konfliktusok nélkül. Márpedig a dráma emberi konfliktusok nélkül nem működik, pontosabban: nem is létezik.
Például Ron Howard 2013-as, nagyságrendekkel jobb Forma-1-es drámája, a Hajsza a győzelemért a verseny pszichológiájában merült el két gyökeresen más mentalitású versenyző izgalmas szellemi és fizikai konfliktusán keresztül. Az aszfalt királyainak nincs hasonlóan markáns vezérelve, lényegében nem szól semmiről. Érdekes ugyan a GT40 elkészítésének folyamata (egy külföldi kritikus azt írta, hogy a film az 1983-as Az igazak autóversenyzős megfelelője – mármint stílusában, nem színvonalában –, és ez az a fajta találó hasonlat, amiről sajnálom, hogy nem nekem jutott eszembe), de az azt hajtó megszállottság, gondolatiság és versenyszellem kellő feltérképezése nélkül ez még a szépen és dinamikusan felvett száguldozós jelenetekkel együtt is kevés.
Ironikus, hogy a film legjobban felskiccelt karaktere a Ford vezérigazgatója, Henry Ford II (Tracy Letts nagyszerű), aki mélyen legbelül minden határozottsága, szigora és tekintélye ellenére tudja, hogy sosem fog nagyapja, az igazi Henry Ford nyomába érni, és az egész Ford-Ferrari kakaskodás azért robban ki, mert Enzo Ferrari egyetlen jól irányzott megjegyzéssel megsérti az önérzetét. És hogy ez miért ironikus? Mert így a vaskalapos, visszataszítóan kapitalista autómágnáshoz köthető a vállalatellenes film néhány legőszintébb, legemberibb pillanata (annak minden pitiánerségével, elfojtásával együtt) – lehet, hogy inkább őt kellett volna megtenni (ellentmondásos) főszereplőnek. Persze ahhoz kellett volna némi kockázatvállalási készség is…