„I can bring you in warm or I can bring you in cold.”
Már a nyitójelenet akkora western, hogy a fal adja a másikat. A magányos, névtelen, szűkszavú hős (Leone és Eastwood – meg persze Kurosawa és Mifune – üdvözletét küldi) egy városnak aligha csúfolható koszfészek határán felméri a terepet, majd elindul megkeresni a bajt, de legalábbis hagyni, hogy az találjon rá (amikor belép a rosszarcokkal teli kocsmába, vadregényes fúvósok harsannak fel). Mire dolga végeztével elindul visszafelé, már kevesebben szívják a poros levegőt a szélfútta városkában. Három perc telt el a The Mandalorianból, és máris pontosan azt kaptuk tőle, amit reméltünk – kezdetnek nem rossz.
A Star Wars komoly vízválasztó előtt áll. Bő egy hónapon belül lezárul a Skywalker-saga, és a franchise kénytelen lesz – végre! – új utakat keresni magának. Szép és jó a Skywalker-család meg a Birodalom meg a lázadás meg a Halálcsillag(ok) meg a Jedi Rend, de elkeserítő, már-már felháborító pazarlás egy ekkora potenciállal rendelkező univerzumot négy évtizeden át egyetlen történetszálra szűkíteni (főleg, hogy könyveknek, képregényeknek és játékoknak hála már belekóstolhattunk egy rakás izgalmas alternatívába). A The Mandalorian az első lépés egy régóta kívánatos új irányba, bár gyorsan hozzá kell tenni, hogy az első rész alapján ez még csak egy nagyon óvatos első lépés.
Mert természetesen már ez az alig negyven perc is tele van mindenféle utalással meg kikacsintással (az ég szerelmére, hisz még a rettegett Holiday Specialt is megidézik!), amik nélkül pedig nagyon jól meglettünk volna, és ugye a Skywalker-érától sem sikerült elszakadni (a Birodalom bukása és az Első Rend felemelkedése között járunk). De ez legyen a legkisebb probléma: a kivitelezés nagyköltségvetésű mozifilm-színvonalú (ez mondjuk alapelvárás volt a frissiben induló Disney+ első zászlóvivőjétől), a világépítés, mármint a tipikusan jediközpontú Star Warstól némileg elütő fejvadászos-határvidékes világépítés első osztályú, és már most késsel vágható az atmoszféra, valamint kapunk egy klasszikusan vadnyugati „a végére mindenki holtan fekszik a földön” leszámolást is (na meg egy Werner Herzogot – az sosem árt). A legjobban egyébként Ludwig Goransson remek zenéjén érződik az új utak keresésének szándéka: szinte semmi hagyományosan star warsos hangzás (főleg konkrét téma) nincs benne, és ez itt egyértelmű pozitívum.
Történet viszont még nem nagyon van, és a karakterek is csak ímmel-ámmal felskicceltek (Pedro Pascal a címszerepben kemény, mint a járdaszegély, ugyanakkor érezhető, hogy – ki hitte volna! – titkon azért van szíve is), de mivel ez az epizód érezhetően egy felvezetés, és az utolsó jelenetben derül csak ki, hogy nagyjából mire is megy ki a játék, és miféle külső-belső konfliktusokra lehet számítani, igyekszem mindezt nem a szemére hányni – érezhetően tudatos koncepcióról van szó, nem pedig slendrián forgatókönyvírói munkáról. Ez persze azt is jelenti, hogy bár a pilot mint alapozás kifejezetten élvezetes, ennyiből még inkább csak remélni lehet, hogy az egész sorozat jó lesz. Egy-két rész múlva kiderül, és addigra azt is tudni fogjuk, mennyi igaz Bryce Dallas Howard (a negyedik epizód rendezője) azon roppan ígéretes állításából, mely szerint a The Mandalorian rendezői meglepően nagy kreatív szabadságot kaptak a Disney-től (főleg a mozifilmekhez képest, ld. a Solo és a Zsivány Egyes körüli „kreatív” káoszt).