Az Arany Kesztyű az a kocsma, ahol teljes egyetértésben vedel egymás mellett az egykori SS-tag és a koncentrációs tábort megjárt kommunista mozgalmár fia. Utóbbi az a Fritz Honka (Jonas Dassler), aki 1970 és 1975 között négy prostituáltat gyilkolt meg különös kegyetlenséggel Hamburgban, holttestüket a lakásában elrejtve
Rengetegen vetették Az Arany Kesztyű rendezője, Fatih Akin (Fallal szemben, Sötétben) szemére, hogy legújabb filmje nem több, mint öncélú erőszakorgia, nyomor- és lealjasulás-pornó, amelyben üzenetet alig lehet felfedezni. Valóban embert próbáló alkotás, de nem csupán a naturalisztikus gore jelenetek miatt. Egyszerűen fáj nézni, ahogyan Honka testileg és lelkileg is kínozza az útjába kerülő nincstelen alkoholista nőket. A csúf külseje és impotenciája miatt frusztrált gyilkos suta mozdulatai és a fekete humor miatt Az Arany Kesztyű könnyen átcsúszhatott volna rossz komédiába, azonban a groteszk ábrázolásmód csak még viszolyogtatóbbá teszi a brutalitást, és a lehető legmesszebbre távolít el a főszereplőtől. Ezt az érzést már a kellően visszataszító nyitójelenet is megalapozza, és így később Honka hiába próbálkozik szabadulni alkoholizmusától és gyilkos késztetéseitől, a végeredmény borítékolható. A hamburgi rém filmbeli lakása még a valóságosnál is gusztustalanabbul fest, szinte érezni a mocsok és az egymásra hányt oszló testrészek bűzét. Első látásra mindez éles kontrasztban áll munkahelye vakító sterilségével, de még ez a matt környezet is csak arra szolgál, hogy leleplezze a társadalmi rothadást.
Amilyen idegenül fest Honka a “tisztességes” világban, úgy lóg ki a másik cselekményszálban a tinédzser páros a társadalom alvilágából. Petra (Greta Sophie Schmidt) és Willi (Tristan Göbel) két különböző középosztálybeli mentalitást képvisel. A nemtörődöm, flegma lány a polgári közönyt testesíti meg, míg udvarlója egyfajta szafariként éli meg az Arany Kesztyűben tett látogatásait, akárcsak az erősebb idegzetűek és a “nyomorpornóra” fogékony értelmiségiek ezt a filmet. Bár az emberi lealjasulás különféle stádiumait végignézve könnyen rásüthetnénk Akinra a szegényellenesság bélyegét, a filmben látottak csak tünetei mindannak a folyamatnak, amelynek során a nyugat-német társadalom egyre jobban magára hagyta a munkásosztályt. Sokan az alkoholizmusban találták fogódzót, a szesz pedig mindent felold: a falakat azok között, akiknek történelmi okokból gyűlölniük illene egymást, valamint az empátiát és a civilizációs mázt. Ez utóbbiakra Honka ad extrém, de nem lehetetlen példát Az Arany Kesztyű törzsvendégei: a prostituáltak, hajléktalanok és egyéb lecsúszott egzisztenciák képezik az NSZK társadalmának tudattalanját, ahová a német kollektív tudat száműzni igyekezett a nőgyűlölettől kezdve a rasszizmuson át az erőszakig mindent, ami megágyazhatott a nemzetiszocializmusnak.
Honka egy szimptóma, amelyben kidomborodnak a közelmúlt, valamint a jelen Németországának rákfenei a kapitalizmus igazságtalainságaitól meg a belőlük eredő etnikai és osztályantagizmusoktól kezdve az értelmiség képmutatásán keresztül egészen a fasizmus és a második világháború traumájának feldolgoz(hat)atlanságáig. Ugyanolyan sebhely ő a németek kollektív pszichéjében, akár a tetoválás a holokauszt-túlélő prostituált karján. Ahogy a nácik, úgy Honka is a legkiszolgáltatottabbak közül szedte áldozatait. Talán nem véletlenül villanhat be sokunk fejében a film végi tűzvészt látva a krematóriumok füstje. Igaz, a generációkon átöröklődő traumának akad még ennél is provokatívabb metaforája a majdnem kétórás szocio-horrorban..
Az Arany Kesztyű egyszerre a posztháborús Nyugat-Németország lelkiállapotának sötét mementója, valamint a sorozatgyilkos-kultusz és a gótikus regények groteszk paródiája. Az eltorzult arcú, púpos Honkáról (a maszkmesterek teljesen megérdemelten kaptak Német Filmdíjat munkájukért) nem nehéz Quasimodóra és egyéb szerelmes szörnyalakokra asszociálni, amint tenyeres-talpas vágyfantáziáiban a szép szőke Petráról álmodozik. Nagyon halványan a Frankenstein is felderenghet, hiszen a náci diktatúra Honka gyerekkorában is törést okozott, így közvetve bár, de Hitler teremtette meg a későbbi sorozatgyilkost.
Akinnak összejött az, ami mostanában csak kevés alkotónak: az ellentétes minőségek összeeresztésével egy olyan valóban kényelmetlen és sokkoló művet teremtett, amely még a legedzettebb lelkű és gyomrú nézőket is képes lehet zavarba hozni.
A címadó kocsma egyébként a mai napig várja vendégeit Hamburgban.