A bűnügyi sorozatok időről-időre felkapnak egy jellegzetes nyomozati módszert, hogy friss vért csepegtessenek ebbe a túljelentkezéstől terhes zsánerbe. A profilozás az utóbbi időszak egyik ilyen alműfajává nőtte ki magát, a valóságban azonban a kriminálpszichológia elterjedése lényegesen lassabb folyamatnak bizonyult. A 2017-ben a Netflixen debütált Mindhunter a profilozás megszületését igyekszik bemutatni, attól a pillanattól kezdve, hogy egy FBI ügynök elméjében felbukkan az igény a bűnözésre hajlamos elme működésének feltárására.
A David Fincher nevével reklámozott Mindhunter nem kevesebbet vállal, minthogy hiteles és valósághű utazásra kalauzolja el nézőit az Egyesült Államok leghírhedtebb sorozatgyilkosainak koponyája körül. Fincher nem csak a sorozat egyik producere, hanem a rendezésből is kivette a részét, a Mindhunter szellemi atyja azonban Joe Penhall forgatókönyvíró, akiben az ugyanezen címet viselő könyv alapján született meg a sorozat ötlete.
A Mindhunter főszereplője Holden Ford különleges ügynök, aki túsztárgyalói munkaköréből kifolyólag előszeretettel tér el a nagykönyvben leírtaktól, hogy az akkoriban modernnek számított pszichológiai fogásokat bevetve - a hetvenes évek végén járunk - másszon be a bűnözők fejébe, leginkább sikertelenül. Ford fiatal, roppant lelkes és levakarhatatlan, így alakul, hogy az FBI viselkedéskutatói osztályán köt ki - amely vele együtt így már két személyből áll. A veterán Bill Tench Holden teljes ellentéte, megkopott és jól bejáratott oktató, aki az országot járva tágítja a rendőrök fejét a durva esetekről.
Ford persze nem az a fajta, akit a pincébe száműzetés, vagy a számtalan repülőút csak úgy megtörne: kap az első adandó alkalmon és bár engedély nélkül, de kikérdezi a kor egyik hírhedt kéjgyilkosát, Ed Kempert. Majd még párat, és hiába a bürokratikus akadálymező szűnni nem akaró jelenléte, végül kiharcolja, hogy állítsanak fel egy pszichológiai profilrendszert, amely alapján kiszámíthatóvá válnának az extrém bűnesetek elkövetői. A modern krimik világában ma már természetesnek vesszük a profilozást, és ezért is olyan érdekes látni, hogy az akkori gondolkodás milyen feleslegesnek és nevetségesnek tartotta azt.
Ha csupán ennyi lenne a Mindhunter, már valószínűleg akkor is ellennénk vele, azonban Fincherék nem álltak meg ezen a ponton, sőt. A sorozat egyszerre három síkon építkezik. Az első az FBI Viselkedéskutató Egységének története: a lassacskán gyarapodó csapat hivatali és politikai buktatók során keresztül igyekszik elvégezni cseppet sem hálás, sőt egyenesen lenézett munkáját, és habár a sorozat készítői csak laza eleganciával nyúlnak a hivatali drámák kelléktárához, már ennyiből is sziklaszilárd alapot teremtenek a másik két aspektus kiteljesedéséhez.
Az elsőből következik a második vonal, jelesül az ügynökök magánélete, karrierjük alakulása. Mivel ők is emberből vannak, megismerjük személyes drámáikat és lelkivilágukat. Holdenék csapata a vegytiszta emberi sötétségről szándékozik térképet rajzolni, ez a sötétség azonban visszanéz rájuk, és egészen hazáig elkíséri őket. Az elmerogyasztó brutalitással elkövetett rémtettek, ahogy a nézőt, úgy az ügynököket sem kímélik. Az első évadban egyértelműen Holden és saját, nem kevés mértékű sötétsége áll a középpontban, a második évadra azonban - hiába süllyed mélyebbre - mégis a családja és a munka között őrlődő Bill, és a mégsem olyan hűvös pszichológusnő, Wendy bontakozhat ki jobban. Hármasuk dinamikája egy szokatlan, ám jól működő körtánc: a rendszerre éhező józan ész szülői szigora a konformizmus falait döntögető, mohón lángoló kíváncsisággal szemben, melyeket a megfáradt, két lábbal a földön álló realitásérzék tart kordában. A Mindhunter karakterdinamikája éppen olyan, mint a sorozat: méltóságteljes lassúsággal bontakozik ki, tetőpontját elérve pedig egy óriás erejével tiporja el az akadályokat.
A prímet azonban egyértelműen a harmadik pillér viszi. Annak ellenére, hogy a Mindhunter mindhárom aspektusa rendkívül erőteljes vonásokkal bír, a sorozatgyilkosokkal való beszélgetések, a pszichológiai látleletek kiállítása, a pszichopata elmék belsőjébe való bepillantások egyértelműen a sorozat csúcspontjai. A néhol 15-20 perces interjú-jelenetek a legnagyobb gondossággal kidolgozottak, laikus szemmel is hiteles pszichológiai lenyomatai az emberi elme néhány extrém módon sérült/átlényegült példányának (és rávilágítanak, milyen kiemelten fontos személy életünkben az Anya).
Az elborzasztó tettek által kiváltott kíváncsiság és feszültség olyan nyugtalanító és nyomasztó hangulatot szül, amelyet jó pár thriller megirigyelhetne, és ehhez még csak premier plánban mutatott gyilkosságokra sincs szükség. Épp ellenkezőleg, beszélgető embereket nézni általában nem túl izgalmas, a Mindhunter viszont a sejtetéssel, a nem mindig helytálló tényekkel és a néző fantáziájára bízott részletekkel tanítani való ügyességgel hozza a frászt az emberre. Ebben óriási szerepe van Jason Hill zenéjének, mely hol minimalista, hol disszonáns, és elképesztően jól festi meg az őrület zajait, túlvilági szólamokkal és idegborzoló hanghatásokkal koronázva meg a szikár, kissé steril, távolságtartó képi világot.
Az első és a második évad közt eltelt majdnem két év pár változást azért hozott magával. Az első szezon fifikásan bújtatott, majdnem-procedurális esetei ugyan a folytatásra is megtartják elemi horderejüket (különösen Charles Manson interjúja), a reflektorfény mégis a több epizódon keresztül bonyolított atlantai gyerekgyilkosságokra vetül, nem ok nélkül. A Zodiákus kínkeserves, folyton zsákutcákba futó nyomozása köszön vissza a szintén valós eseményekre reflektáló részekben, amelyek immár tűzpróba elé állítják Holdent és az egységet, nem kímélve sem a magánéletüket, sem saját megítélésüket az elért eredményeikkel kapcsolatban. A hangsúly tehát változott, a tónus azonban szemernyit sem, de ez épp így a jó, mert nem vált önismétlővé a sorozat.
Bátor próbálkozás a Mindhunter. Ráhajt a bűnügyi sorozatok autópályájára, majd azonmód szembemegy a forgalommal, nem törődve a megszokással és az elvárásokkal. Itt-ott megcsillanó sötét humora nagyszerűen egészíti ki nyomasztó légkörét, koncepciója pedig elismerésre méltó, ahogyan a megvalósítása is. Rettenetesen lassú sodrású, végtelen nyugalommal építkező show, ahol az igazi főszereplők a dialógusok, de éppen ezért duplán meghálálja a türelmet: bekúszik a bőröd alá, ahogy mondani szokás, sőt, egyenesen az agyadba, ott befészkel és csúnya, tekergőző férgecskéket kelt ki magából. Mert nagyjából ilyen érzés egy Mindhunter epizód után felállni a székből. De ettől olyan jó.