Hogy Andzrej Sapkowski Vaják-sagája az elmúlt évtizedek egyik legjobb fantasy-ciklusa,az vitán felül áll, miként az is, hogy a Witcher III: Wild Hunt a videójáték-ipar egyik legkiemelkedőbb teljesítménye ebben az évezredben. Csak idő kérdése volt, hogy Geralt meghódítsa a filmvásznat is (a lengyel sorozatot borítsa a feledés jótékony homálya), és személy szerint nekem ez a sorozat volt a 2019-es év legjobban várt eseménye (a Trónok Harca befejező évada mellett). Előrebocsátom azt is, hogy a könyvek/játékok ismeretéből fakadó előzetes prekoncepciók nélkül talán egész másfajta értékelés született volna, mint amit alább olvashattok majd, de úgy korrekt, hogy szóljak: egy Fanboy Frusztrált Füstölgései következnek.
Amitől a legjobban féltünk
Egyetlen kérdés volt, ami minden rajongó fejében ott motoszkált: elég jó Geralt lesz-e Supermanből? Ezen a téren megnyugodhatunk: Henry Cavill ugyan nem egy átváltozóművész – bár simán megvan benne a potenciál és az intelligencia is, hogy ha öregszik egy keveset nyomjon majd egy clooneyt, és fél fenékkel átnyergeljen valami ahhoz hasonló vonalra, mint a Sziriana/Jó estét, jó szerencsét – de csuklóból hozza azokat a szereptípusokat amelyek jól állnak neki. Márpedig Ríviai Geralt, aki egyesíti magában a korai hangosfilmek swashbuckler-hőseinek könnyed sármját a spaghetti-westernek névtelen desperadóinak hidegvérű professzionalizmusásával éppen ilyen karakter. Cavill - akiről tudjuk, hogy rajongó - néha tényleg olyan, mint aki nem eljátssza, hanem jó értelemben vett gyermeki fantáziával átéli, hogy ő Geralt, és Vladimir Furdik (a Trónok Harca Éjkirálya) tréningjének hála a harcjelenetekben is úgy mozog, ahogy egy vajáktól elvárná az ember. Nem maradnak el a híres-hírhedt piruettek, mégis egyszerű és célratörő – nagyjából ugyanazzal a letisztultan brutális erőszakkal dolgozik, mint ami akkorát ütött az első Elrabolvában (plusz kardok).
Hasonlóképpen biztos kezű választás volt Freya Allan Ciri szerepére, még akkor is, ha egyelőre nem jutott neki túl nagy mozgástér a folyamatos menekülésen túl. Anya Chalotra viszont bőségesen kihasználja a Yennefernek jutott plusz reflektorfényt (erről még később), és ügyesen jeleníti meg Geralt nagy szerelmének magányos és kitaszított gyermekkorából fakadó hideg egoizmusát. Talán két kivétellel a többiek között sem lehet hibát találni: aki végigtolta a játékokat, annak Kökörcsint kicsit szoknia kell, de Joey Batey meg tudja villantani a bárd feminim vonásai között rejlő lojalitást és bátorságot is, amikor kell, és a Cahirt alakító Eamon Farrenben is megvan a spiritusz, hogy utóbb ne csak a szegény ember Bill Skarsgardjaként emlékezzünk rá.
Afelől ugyanakkor meglehetős kétségeim vannak, hogy a sorozat leendő főgonoszában megvan-e a szerephez szükséges sötét karizma (oké, az eddigi pár percből nem biztos hogy objektívan meg lehet ítélni) és persze ott van még Triss Merigold…Na igen, Triss: igaz, a regényekben gesztenyebarna, és nem tűzvörös, de annyi biztos, hogy Yennefernek mindenben az ellentéte, akár jégnek a tűz, és nem csak az egy fokkal kevésbé dekoratív, haloványabb kiadása.
A lassabb néha több
Tudjuk, hogy a The Witchert a zsánerbéli zászlóshajójának (a sajtóközhely szerint „Az Új Trónok harcának”) szánta a Netflix, illetve azt is, hogy már jó előre berendelték a második évadot, amelyet a rendelkezésre álló alapanyag mennyisége után saccolva akár fél tucat is követhetne még. Ennek alapján fel nem foghatom, miért kellett ennyi mindent belezsúfolni rögtön az elsőbe, vagy ha mégis, miért csak nyolc részben gondolkodtak. De tényleg: elképzelésem sincs, hogy egy nem bennfentes néző – a Yennefer-száltól eltekintve - hogyan igazodik el a sorozat univerzumában, és mennyit ért meg a történésekből. Mi az a Kaer Morhen? Ki az a Falka, Vesemir, Fehér Láng stb. akiket itt-ott emlegetnek? Akkor most a vajákok is tudnak varázsolni, vagy csak olasz volt valamelyik felmenőjük? Mi a jelentősége a két kardnak és a medálnak? Egyáltalán: kik/mi azok a vajákok? Az utolsó (!) részben csepegtetnek ugyan egy kis infót, de addig szűz szemmel halvány segédfogalmunk se lehet arról, hogy a midikloriánok hozták létre őket, vagy káposztákból bújnak elő, mint a francia kisbabák.
Az erre szánt idő ugyanakkor nem veszett el,csak átlényegült a Yennefer eredettörténetét taglaló percekbe: a címadó főszereplővel ellentétben a legnagyobb szerelméről és a varázslókról baromi sokat megtudunk. Félreértés ne essék: azt nem mondhatjuk, hogy ne lenne fontos kibontani azt a karaktert, akivel fontosságához képest – az utolsó regénytől eltekintve - esetlegesen és mostohán bánt Sapkowski, de ha mindez a másik két főhős rovására történik, az már súlyos aránytévesztés (avagy: teccettek volna akkor több részt forgatni, baszdmeg) még akkor is, ha utóbb lehet majd pótolni a hiányosságokat. Valahol vicc kategória, hogy Geralt mozgatórugóinak kapcsán be kell érnünk az első epizód – amúgy meglehetősen összecsapott – néhány dialógusával, meg a Végzet indokolatlanul sűrű emlegetésével (de tényleg, vannak részek, ahol csatak részegek lennénk a végére, ha mindig leküldenénk egy felest, amikor elhangzik ez a szó).
Geralt amúgy még mindig jobban jár, mint csóri Ciri, akiről jelenleg annyit tudunk, hogy Ő Az A Szereplő, Aki Sokat Menekül - és kurvára nem vagyunk kisegítve azzal, hogy cserébe megkapjuk egy rút kiskacsából erős és határozott hattyúvá váló nő melodrámáját. Főleg, hogy ennek a melodrámának a legfontosabb eleme magától értetődően kilúgozza és súlytalanná teszi a Geraltra váró jellemfejlődést, hiszen ne felejtsük el: a vajákok is terméketlenek, és ha lenne lélektani szál, amit érdemes lett volna aprólékosan és nem összecsapva megalapozni/kidolgozni – és pláne nem a VÉGZET romantikus bullshitjével letudni –, az az ív, ahogy a kezdeti ellenkezés szép lassan apa-lánya szállá alakul át két idegen ember között, az egyetlen olyan erejű kötelékké, amely miatt Geralt a vaják-kódex legfontosabb szabályát (az emberek viszályain való kívülállást) is megszegi majd.
Mondjuk ha cinikus akarnék lenni, azt is írhatnám hogy Geraltnak már amúgy is mindegy: Laurenn Schmidt Hissrich vagy nem olvasta a kötelezőt (a regények az alap ugye, és nem a játékok), vagy nem értett meg belőle semmit. Egy emberi években nagypapa korúnak számító, professzionális szörnyvadászról van szó, egy zsoldosról, aki szó szerint az úton, kocsmáról-kocsmára és bordélyról bordélyra él, majdhogynem tökéletesen híján minden emberi kapcsolatnak. Egy efféle számkivetettségnek a fokról-fokra történő feloldásában rejlene a legnagyobb potenciál, valóságos aranybánya egy tehetséges showrunner számára – és sajnos Hissrich nem ilyen. Gondoljunk bele, mennyire agyonütné mondjuk a Gran Torinót, ha Clint Eastwood már a huszadik percben hirtelen megnyílna, és az érzéseiről kezdene fecserészni, mennyire kiherélné Logant, ha rögtön az elején előbújna a maga köré növesztett páncél alól, és még sorolhatnám – márpedig Geralttal pontosan ez történik. A regényekben minden adott volt ahhoz, hogy virtigli spaghetti-fantasyt forgassanak belőle, melynek az adja meg a romantikáját, hogy nincs benne romantika: amennyire ezt az első évad alapján meg lehet ítélni, ez a vonat véglegesen elment.
Az alapokhoz hű, ráérős építkezés helyett tehát sietős, zsúfolt katyvasz lett a végeredmény, és ezen nem segített, csak rontott az idősíkok manapság roppant trendi, ám jelen esetben teljesen felesleges csavargatása is. Ami a Westworldben meg a Dunkirkben nélkülözhetetlen feature volt, az itt inkább az egész cselekményre kiható ordas nagy bug: a második évadon már az nagyot fog lendíteni, ha - remélhetőleg, mivel végleg megérkezünk a jelenbe – elhagyják.
Túl szép, hogy igazi legyen
Egyetlen szempontból mindenképpen érdemes idecitálni a Trónok harcát, pontosabban (és a korrektség kedvéért) annak 2012-es első évadát. Az előbbinek (2012-ben) 50-60 millió dollár volt a költségvetése, a The Witchernek pedig 70-80 millió, azaz inflációval együtt is nagyjából legfeljebb pariban vannak egymással. Sajnos ugyanez nem mondható el a látványvilágról, főleg, hogy olyan dolgokkal is baj van, amelyeknek nem feltétlenül kellene a pénzen múlniuk. Bár a The Witcher is valamiféle pszeudo-középkorban játszódik, egész egyszerűen nem elég mocskos, a kosztümök túl sterilek, a belső díszletek pedig…nos, azok legtöbbször tényleg csak belső díszletnek tűnnek, és ezen a helyzeten csak keveset javít, hogy a külső helyszíneket éles szemmel válogatták (Tata, Vajdahunyad és az Ál-Egri vár is köszöni szépen, jól van). Hasonlóan ambivalens érzés foghat el a szörnyek kapcsán: ha rosszindulatú akarok lenni, azt mondom, hogy negyven évvel az Alien után a költségvetési keret szűkössége nem lehet mentség valami igazán félelmetesen ocsmány megteremtésére, ha pedig jóindulatú, azt, hogy a szükséges (és hiányzó) plusz nem a pénzen múlott: a striga például egészen hátborzongató, míg közelről meg nem mutatják a pofáját, és kábé ugyanez igaz a kikimórra meg a ghoulokra is – ügyesebb kameramunkával, világítással stb. talán még a sárkányokból is sokkal többet lehetett volna kihozni.
Nincs szomorúbb annál, mint amikor valami jó, de nem elég jó
Ha csak ebből a nyolc részről kellene ítéletet mondani, két szóval megtehetném: elszalasztott lehetőség. Azon tétel, hogy egy adaptációnak egyetlen mércéje van, mégpedig hogy megáll-e a saját lábán, csak akkor igaz, ha másképpen zseniális, mint az alapanyag (lásd: Ragyogás). A The Witcher azonban egyelőre nem állja ki ezt a próbát, nagyon messze van attól, hogy saját jogon is olyan hivatkozási pont legyen, mint a Trónok Harca (de sorolhatnánk a fain feldolgozásokat a The Expanse-tól a The Haunting of Hill House-on át hosszasan). Ha nem lenne - kétszeresen is - viszonyítási alapom, lehetnék jóval megengedőbb, de a regények és a játékok is iszonyatosan magasra tették a mércét. Ehhez a szinthez pedig ez a tisztes iparosmunka nem ér fel - remélhetőleg csak egyelőre.