Van Michael Baynek az a viszonylag híres fártja a Bad Boys utcai hajszájának legvégén, amikor a kamera körbejárja a lassítva felálló, elgyötört és tökig leizzadt főszereplőket – akik ugyan (ideiglenesen) elveszítették a meccset, a képek mégis heroikus és dögös pózban ábrázolják őket. Adil El Arbi és Bilall Fallah, a Bad Boys-sorozat harmadik része, a Mindörökké rosszfiúk rendezői szinte egy az egyben megismétlik ezt a fártot, meglehetősen hasonló körülmények között – a kicsengése azonban teljesen más. Egyáltalán nem heroikus és dögös, inkább azt üzeni, hogy Mike Lowrey (a karriergödörből reménykedve feltápászkodó Will Smith) és Marcus Burnett (a karriertemetőből taknyán-nyálán kikúszó Martin Lawrence) ideje leáldozott: megöregedtek, elgyengültek, lelassultak, és gőzük sincs, mi folyik körülöttük. A rendezőpáros lényegében a visszájára fordítja a ’95-ös eredeti talán legemlékezetesebb beállítását. És ez a hozzáállás nem csak egy-két képen vagy beszólásban köszön vissza. Ez az egész film szíve és lelke.
A Mindörökké rosszfiúktól pont az ellenkezőjét kaptam annak, amire számítottam. Hogy mire számítottam? Egy látványos, durva akciókkal teli, fáradtan viccelődő és persze minden tartalom és mélység nélküli kellemes semmiségre (mármint legjobb esetben). Ehhez képest a Bad Boys 3. akciófilmként megbukik (akciójelenetei laposak és/vagy sötétek és/vagy kivehetetlenek és/vagy ötlettelenek, ráadásul a finálé CGI-tüze olyan színvonalon mozog, amilyet manapság már videójátékok átvezető animációiban sem engednek meg maguknak), vígjátékként viszont egészen friss, sőt alkalmanként egyenesen sziporkázó („négerálom árnyalat”!), de ami a leginkább meglepő: van tartalma és mélysége.
A Halálos fegyvertől az Indiana Joneson át a Rambóig jó pár franchise szembesült már azzal, hogy a sztárja többé-kevésbé kiöregedett a szerepből. Ilyenkor az alkotók általában bőszen ígérgetik, hogy a karakter öregedése fontos lesz az új filmben, vagy legalábbis nem fogják elbagatellizálni, ám ez az állítólagos szándék többnyire csak pár felszínes poénokban és zsörtölődő monológokban csapódik le. Sosem hittem volna, hogy pont egy Bad Boys fog kőkeményen beletenyerelni az „öreg vagyok én már ehhez a szarhoz” témájába. Vagy hogy ilyen jól fog állni neki.
Természetesen az egész Mike karaktere körül forog – ne legyenek kétségeink, a Bad Boys mindig is Mike-é, vagyis Will Smith-é volt. Nem Will Smith-é és Martin Lawrence-é, hanem simán csak Will Smith-é. Lawrence, hiába töltött ugyanannyi időt a vásznon, mint partnere, komikus mellékzöngeként, labdák feldobójaként, poénok csattanójaként szolgált a főattrakció, a csúcsvagány zsaru oldalán. E csúcsvagányság mögött nem volt tényleges karakterrajz: ellentétben a receptül vett Halálos fegyverrel, amelyben Riggs vakmerő keménysége traumákból nőtt ki, Mike-é csak napszemcsis, izompólós, sportkocsis kihaénnem felszínességből állt. Mostanáig.
A Mindörökké rosszfiúk komolyan nekiszegezi a kérdést, hogy meddig akar még ötvenévesen minden nap más nőt dugni, minden nap más bűnözőt szitává lőni, és csak repeszteni és zúzni és csapatni, mintha még mindig huszonöt lenne. Olyannyira komolyan, hogy amikor Mike és Marcus századszorra is összeszólalkoznak előbbi túlzott pörgése és kockázatvállalása miatt, az most először nem csak poénforrás, és most először nem Mike nyeri a vitát. Megkérdőjeleződik, sőt szomorúvá, már-már szánalmassá válik az az életmód, amely a vagányságot őrült éjszakai hajszákban, a cikiséget pedig az unokája születésekor elérzékenyülő nagyapa sírásában definiálja. És ezek a két karakter eddigi történetének messze legigazabb, legőszintébb – plusz néha még a komoly téma ellenére sem humortalan – pillanatai (Lawrence simán túltesz önmagán, amikor néhány jelenetben a barátja miatt aggódik).
És ez csak a kezdet. A Mindörökké rosszfiúkban két reveláció van Mike múltjával kapcsolatban, és az első minden túlzás nélkül lenyűgöző. Nulláról indulva vázol fel érdekes és hiteles hátteret az eddig csupa felszín karakterhez, és életemben először éreztem úgy, hogy – noha konkrét igényem nem volt rá soha – nem csak látom Mike-ot, hanem ténylegesen értem is. Értem, miért viselkedik úgy miami zsaruként a flancos verdáiban meg gönceiben, mint valami gátlástalan, nagymenő strici. A film egészen az utolsó harmadáig bámulatos tudatossággal és hatékonysággal építkezik egy olyasféle zsigeri karakterkonfliktusig, amilyenre minimum a Skyfall óta nem volt példa az akcióműfajban… És ezért is olyan szomorú, amikor (valószínűleg Will Smith egójának köszönhetően – ld. lentebb) végül összeomlik az egész. A Mike múltjával kapcsolatos második reveláció ugyanis azonnal az enyhe abszurditás mezejére taszigálja a filmet, és bár innen talán még ki lehetne menteni, később tovább rugdossa a kínos röhejesség legmélyebb cápaugrás-bugyraiba, mígnem minden érték hamuvá ég az amúgy is lapos finálé már említett CGI-lángjai közepette. Béke a merészség poraira.
Nagyon fontos adalék az utolsó félóra totális kisiklásához, hogy a filmet eredetileg Joe Carnahan írta és rendezte volna. Sajnos 2017-ben kiszállt a projektből, saját elmondása szerint azért, mert nem tudott megegyezni a produceri szerepet is betöltő Will Smith-szel a cselekmény irányát illetően (aki kíváncsi rá, milyen könnyen és gyorsan barmol szét ígéretes filmeket egyetlen sztár egója, annak ajánlom elolvasásra William Goldman Hollywoodról szóló két könyvét: Adventures in the Screen Trade és Mit is hazudtam?/Which Lie Did I Tell?). A kész filmnek azonban így is Carnahan eredeti forgatókönyve a gerince: az öregedés témájától kezdve a hidas-helikopteres-motoros akcióig majdnem minden az ő hagyatéka, legalábbis egy darabig - és könnyű kitalálni, hol tért el a nézőpontja Smith-étől. Nyilván a jelen verzióban teljesen súlytalanná váló, a fő konfliktust hamisítatlan hollywoodi módon elkenő utolsó fél órában.
A Mindörökké rosszfiúk igazából így is jobb (de legalábbis tűrhetőbb) film, mint amire számítottam. Csak nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy ha Carnahan elképzelései megvalósulnak (lefogadom, ő az akciókat is jobban vezényelte volna le), 2020 az utóbbi idők egyik legérettebb és legszórakoztatóbb akciófilmjével kezdődhetett volna.