Az Euphoria olyan hatással van az emberre, mint a netes pornó. Egyáltalán nem felemelő élmény, de azért beszippant. A sorozat pubertással küzdő szereplőinek feltárulkozása és/vagy feltárása olyan súlyosan intim, hogy az már önmagában elidegenítő. Viszont ha a romlatlan ifjúság dagonyázik a fertőben, annak nem lehet ellenállni. Ebben a tekintetben legalábbis ellenállhatatlanok az Euphoria szereplői.
Minden más szempontból viszont megtestesítik legsötétebb félelmünket: hová tart a világ, ha már itt járnak a fiatalok? Először én is pánikba estem, de aztán végigfuttattam az agyamon a tinédzserkort szélsőségesen ábrázoló műveket, és beugrottak Ellis fiatal hősei (Nullánál is kevesebb, A vonzás szabályai), vagy Gregg Araki határozottan pikáns filmjei. És persze Larry Clark, vagy a Kölykök és (feltételezhetően) a Ken Park forgatókönyvét is jegyző Harmony Korine ámokfutásai. Mindegyik nagyon súlyos, és gyerekszereplőkkel, gyerekszempontból elmesélve egyszerre fájdalmas és ijesztő történet. (És akkor még nem is említettem Dennis Cooper Closerét, ami valószínűleg a legsötétebb regény a fiatalság eltékozlásáról.)
Az Euphoria ebből a szempontból nem tartogat semmi újat, egyedisége csak abban rejlik, hogy aktualizálja az eseményeket. Ez viszont ebben az esetben jelentőséggel bír, mert ugyan szélsőséges eszközökkel, de hangot ad a közösségi média korában szocializálódott generációnak. A sorozat szimbolikus nulla kilométerköve az Ikertornyok elleni merénylet, de ettől függetlenül mentes a politikai kiszólásoktól. Nem az okokat firtatja, viszont kíméletlenül szembesít a következményekkel. Például abban a jelenetben, ahol egy testsúlyproblémás lány egy másodperc alatt keres száz dollárt a mobilján, mert egy kórosan kis péniszű férfi valahol az ország egy távoli pontján a nélkül verte ki, hogy erre a lány engedélyt adott volna. A szobában tollászkodó barátnői rá is kérdeznek, hogy mit olvasgat a telefonján, mire azt feleli, hogy egy érdekes cikket a holokausztról. Király, nyugtázzák a csajok.
Bár az Euphoria valószínűleg az erősen korhatáros jeleneteivel írja be magát az emlékezetbe, a fent is idézett kis apróságai teszik igazán maradandóvá. (Hadd emeljem még ki a pöcsszelfik szakértő elemzésével foglalkozó bejátszást.) Ha csak az összetevőket nézzük, alapvetően minden rendben van vele. A látványvilág, a vágás és a zene szempontjából nagyon átgondolt a sorozat, de azért csak fogyasztóbarát mértékig kísérletező. (Egyébként kiváló operatőri munka Rév Marcell érdeme, aki az író és az epizódok többségét rendező Sam Levinsonnal már dolgozott együtt a hasonló témájú Assassination Nation című filmben.) Hangsúlyos eleme az erőszak, a drogfogyasztás és a szexualitás, de ezeket mértékkel és kreatívan ábrázolja. Mégis több mint valószínű, hogy ez a részletekbe menő átgondoltság válik végül a kárára, mert a sorozat lendülete középtájon megtörik.
A kulcsszereplők életét összefoglaló szkeccsek zseniálisak (bár én személy szerint rettenetesen hiányoltam Fezco történetét), a konfliktusokat előkészítő bonyodalmak nemkülönben. Viszont a történet előrehaladtával a fordulatok kiszámíthatóvá válnak, vagy ellaposodnak. Azt is mondhatnám, hogy attól a pillanattól, amikor megszoktuk a mobilos alkalmazások állandó jelenlétét, és kellően megugrott az ingerküszöbünk az exploitált tinédzserekkel szemben, egyre inkább felerősödik bennünk az az érzés, hogy láttunk már ilyet.
Nem szerencsés döntés a sorozat írói részéről, hogy Rue karakterére terhelték az egész történetet. Az ő elveszettsége eleinte remek tükör a kortársai bemutatásához, de aztán vontatottá válik ez a szál, hiszen Rue túlnyomó részt depresszióval küzdő, alapvetően passzív szereplő. Sokszor jobban lekötöttek a mellékszálak, szívesebben követtem volna inkább más szereplőket. Nem tudom, mik a készítők további elképzelései, nekem mindenesetre úgy tűnt az első évad után, hogy Kat karaktere sokkal nagyobb teret követel magának.
Az Euphoria a tökéletlenségei ellenére is figyelemreméltó sorozat. Leplezetlenül hatásvadász, de a Szívtipró gimitől mindenesetre lényegesen színvonalasabb megközelítése az ifjúsági szubkultúráknak, még ha nem is feltétlenül az ábrázolt korosztály számára készült. Szereplői, bár nem olyan bántóan túlkorosak, mint az ausztrál sorozatban, néhány évvel már érzékelhetően meghaladták a karaktereik életkorát. Ez egyébként semmit nem von le a sorozat értékéből, de azért elgondolkodtató, hogy úgy lebbentjük fel a fátylat egy tabutémáról, hogy közben többszörösen tabuként kezeljük azt.
Úgy tűnik, csak a bizonytalanság örök, meg a világháló. Az viszont biztos, hogy az Euphoria személyes személytelenségében még rengeteg potenciál rejlik, amit remélhetőleg a sorozat készítői nemcsak a fordulatok, de a mondanivaló terén is felszínre tudnak hozni a második évadban.