Az 50-es és a 90-es évek között az olaszok két dologért nagyon rajongtak: a pénzért és a filmekért. Kevésbé szerették viszont a drága filmeket, így aztán igyekeztek mind a forgalmazott, mind a gyártott filmek költségeit a lehető legalacsonyabban tartani. Minek vegyenek meg valamit drágán, ha egyszer olcsóbban elő lehet állítani, ráadásul ha pedig tömegtermékké “fejlesztik”, a költség/haszon mérleg nyelve könnyebben billenthető az utóbbi irányába. E logika olyan mértékben fonta be az olasz filmgyártás közel fél évszázadát, hogy megannyi kiváló (és kevésbé kiváló) filmes szakember és rengeteg ma már önálló műfajként emlegetett stílusirányzat nőtt ki belőle.
A Spartacusnak hála az 50-es években sorozatban készültek az úgynevezett “peplum” filmek, melyeket a 60-as években a Hitchcock Pscyhoján felnevelkedő giallók és Leone koszos westernjei váltottak le. A 70-es években aztán a giallo mellett tomboltak a Francia Kapcsolat és a Piszkos Harry kópiafilmjeiként önálló műfajjá formálódó rendőrfilmek, hogy aztán elérkezzünk a 80-as évekhez, és mindezt leváltsa az olcsó horror és a science fiction. Igazságtalan lennék, ha ezt a rendkívül termékeny időszakot csupán a gagyisággal jellemezném, mert kétségtelen, hogy sok mérföldkőnek számító, időtálló klasszikus emelkedett ki a hatalmas méreteket öltő foshegyből. És mint minden korszak, e fél évszázad olasz filmipara is kitermelte a maga nagy alakjait (Lucio Fulci, Dario Argento, Mario Bava, Ruggero Deodato) és megannyi iparosát (Bruno Mattei, Umberto Lenzi), mely utóbbiak közül Luigi Cozzi csupán egy volt a sok közül.
Cozzi is az a fajta olasz filmes volt, aki temperamentumának hála mindig igyekezett túldimenzionálni magát, és a legnagyobbakhoz mérni a teljesítményét - valójában azonban nem volt több egy nagyjából megbízható tömegfilmesnél. Az ő olvasatában érzékletesen és kellő tisztelettel nyúlt mások műveihez (értsd: pofátlanul koppintott), de munkáit aztán „sajnos” produceri nyomásra az éppen aktuális külföldi blockbusterhez kellett igazítania. Aki most hirtelen sírni kezdene Luigi Cozzi meg nem értett és hányattatott karrierje miatt, annak ezúton ajánlom szíves figyelmébe az olasz mester 1977-es színes Godzilláját, amely nagyobb abúzust követett el kedvenc szörnyünk ellen mint, mint amekkorát ő maga Tokióval szemben. Cozzi tehát azt csinálta, amit mondtak neki. Ha kellett, akkor Star Warst (az 1977-es Starcrash című filmje a fénykardozó David Hasselhoffal igazi guilty pleasure), ha kellett, akkor hányadék színes Godzillát (Godzilla 1977). Pontosan így volt ez 1980-ban is, amikor elkészítette a Contaminationt, amelyen finoman szólva is tetten érhetőek Ridley Scott Alienjének hatásai.
Egy különös és látszólag teljesen üres teherhajó közeledik New York kikötője felé. Személyzet sehol, a rakományról sem tudni eleinte semmit. Miután a hajó befut a kikötőbe, a helyi rendőrség felmegy a fedélzetére, ahol jó pár széttrancsírozott hullát, a rakomány dobozaiban (látszólag kávészállítmány) pedig hatalmas zöld tojásokat találnak. A zöld tojások (vajon hol láthattunk ilyet?) hő hatására szétrobbannak, és a belőlünk kijutó zöld folyadék az emberi testre kerülve spontán gyomorkirobbanást okoz (és ilyet?). A helyi rendőrség és az illetékes kormányszerv közös nyomozásba kezd, hogy fényt derítsenek a tojások eredetére. Feltételezéseik szerint egyértelműen földönkívüli eredetűek, így hát bevonnak a nyomozásban egy Mars-expedíciót is megjárt űrhajóst (Ian FUCKIN McCulloch), hogy együttesen derítsenek fényt a veszélyes holmik földre kerülésének titkára. Mivel irgalmatlan fordulatok várhatóak a filmben (nem), ennél többet nem is nagyon árulnék el a szövevényes történet fősodráról.
A fent leírtakból alighanem mindenki számára egyértelmű, hogy Cozzi filmje mennyire pofátlanul próbálta meglovagolni Ridley Scott Alienjének sikerét. Azonban ahhoz, hogy megértsük a dolog mögötti pontos motivációt, látnunk kell, mekkora elkurvuláson ment keresztül az olasz filmipar ekkoriban. A korábbi évtizedek önálló lábon megálló új filmes műfajai a 80-as évekre olcsó és sokszor mindenféle kreativitást nélkülöző xerox mozikká formálódtak. Míg az olyan olasz zsenik, mint Bava, Argento vagy Fulci képesek voltak saját víziókkal és mérhetetlen kreativitással kitölteni a financiális hézagokat, addig a 80-as évekre sokszor már csak a szarral való betapasztás maradt. A nagy öregek koppintásaiból még születhetett valami új és egyedi, a 80-as években gyártott rip-offok azonban már csak gépiesített másolatok voltak. A helyi filmvilág ezen iparosodása és a produceri igények csökkenése aztán a 90-es évekre szép lassan ki is nyírta az olasz mozit. A filmgyártás átkerült a TV-re, hogy az utolsó pár kétségbeesett kapálódzás után végleg kilehelje a lelkét. Tehát a Cozzi filmje által is tükrözött szemléletmód alapjaiban járult hozzá az olasz filmipar halálához.
Mégis meg kell védenem a filmet, mert minden igénytelensége, olcsósága és következménye ellenére valahol piszok szórakoztató. 1980-ban talán még megvolt az a sajátos olasz íz a Contaminationben, amely ha csak egy leheletnyit is, de ki tudta emelni a korszak tömeggyártásából. És nem árt belegondolni, hogy e 2-3 év alatt csak Alien rip-offból több tucatot gyártottak le a csizmaföldi szorgos munkáskezek. Igaz, hogy a Contamination történetvezetése, párbeszédei és ok-okozati összefüggései sokszor a 66-os Batman-sorozatot idézik, viszont a néhány gore-jelenete kellően explicit és látványos, és alapvetően szolgál mindazzal, amiért mi geekek szeretjük a korszak olasz filmjeit. A zenéje, mely ezúttal a Claudio Simonetti vezette Goblin boszorkánykonyhájában főtt, szokás szerint az elit ligában játszó zeneszerzők szintjét hozza.
A költségvetés érezhetően egy szemmel nem nagyon látható összeg volt. Nem jutott pénz se űrhajóra, se világűrre, se szörnyekre, csupán egy nagydarab gagyi gumi-monsterre, aki nagyjából a későbbi Aliensben feltűnő királynő megfelelője. A színészek hozzák a szokásos olasz filmektől elvárt (nem létező) színvonalat, közülük Ian McCulloch, aki akkoriban már kisebbfajta sztárnak számított, láthatóan felfelé lóg ki. Kár, hogy a női főszerepet végül nem a pofátlanul szexi Caroline Munro kapta, mert az ő látványa sokat emelt volna a színvonalon. A Contamination korántsem nevezhető unikumnak, de a korszak egy jellegzetes, átlagosan szórakoztató olasz B-filmjének tökéletesen megfelel - úgyhogy aki fogékony arra, hogy alámerüljön és örömmel dagonyázzon az efféle szimpatikus mocsokban, az szeretni fogja.
