Harcosok klubja a ’80-as évek buddy(cop)-filmjeinek és trancsírhorrorjainak guilty pleasure-kontextusában – nagyjából így lőhetők be a leggyorsabban és legegyszerűbben Adam Egypt Mortimer második filmjének paraméterei.
Luke egy nyeretlen, szorongó egyetemista, aki attól tart, hogy előbb-utóbb ő is paranoiás tévképzetekkel küszködő anyja sorsára jut. Hogy szembe tudjon nézni problémás és bizonytalan jövőjével, újra megidézi gyerekkorának képzeletbeli barátját, a magabiztosabb és menőbb Danielt – akit azonban annak idején azért zárt el elméje egy hátsó zugába, mert majdnem megölette vele az anyját. Az immár felnőtt alakban megjelenő Daniel először segít Luke hétköznapi bajainak elűzésében, idővel azonban egyre agresszívebbé válik, mígnem egy randi alkalmával átveszi az irányítást a teste fölött. És Luke többé nem tudja száműzni őt a fejéből.
Nehéz a Daniel Isn’t Realről a nagyjából felénél bekövetkező fordulat nélkül beszélni, ugyanakkor lelőni azt bűn lenne – legyen elég annyi, hogy ami egy mentális betegség sötét következményeiről szóló pszichothrillernek indul, az hirtelen átmutálódik egy annál jóval bizarrabb és szaftosabb, Clive Barkerrel, David Cronenberggel, sőt egy picit Lovecrafttel is parolázó mindfuck-horrorrá, mely azonban egyben primitívebb és öncélúbb is mindannál, amit a felütése ígér.
Koncepciói végletekig fokozásában és technikai kivitelezésében a Daniel Isn’t Real magabiztosan hozza a kreativitással és lelkesedéssel fűtött független horroroktól elvárható minőségi szintet – az első felét leginkább a karizmatikus és veszélyes Danielt gátlástalan, szinte gyermeki élvezettel alakító Patrick Schwarzenegger (amolyan Patrick Bateman-üzemmódban) adja el, a második felét pedig a totális téboly, a messze guruló gyógyszereket felszabadult röhögéssel kísérő attitűd. A film megítélése így nagyrészt attól függ majd, hogy ki mennyire tudja bekajálni a már említett fordulatot az addigi (komolyabb) dramaturgiai irányhoz képest.
Kétségkívül könnyű fintorogva legyinteni az elme- és testhorror 110%-ra csavarására, a mentális betegség témájának kizsigerelésére, a kreténség fullba’ nyomására, ám Mortimer olyan lelkesedéssel és őszinteséggel csinálja végig, olyan magától értetődően vállalja fel a koncepciót, hogy nem lehet haragudni rá – főleg a szenzációsan gusztustalan, teljesen elszállt trükkök fényében. A Daniel Isn’t Real rémálomszerű, pszichedelikus horrorszekvenciái a ’80-as években legendát csináltak volna belőle a videotékák B-finomságaira vadászó törzstagok körében. Úgynevezett real shit. Akinek ez jól hangzik, az nyugodtan vegyen egy csukafejest Mortimer agyrémébe.