„Humans of the planet Earth. While you slept, the world changed.”
Az álomnak vége. Charles Xavier, a mutánsok Martin Luther Kingje feladja évtizedes törekvését a népe és az emberek békés együttélésének megvalósítására. A háborúnak vége. Magneto, a mutánsok Malcolm X-e feladja évtizedes törekvését a népe emberek fölötti dominanciájának kiharcolására. A régi módszerek elbuktak, az egykori barátok, az egykori ellenségek összefognak – sokadszor, de ezúttal egy egészen új tervet forgatnak a fejükben, középpontban a mutánsok Izraeljével, Krakoa szuverén szigetországával. Hogy hogyan és miért jutnak idáig, és hogy hogyan próbálják megvalósítani ezt a tervet – ez Jonathan Hickman House of X/Powers of X-sorozatának masszív dramaturgiai gerince.
Bár elvétve azóta is akadt egy-két jobb sztori, az X-Men utolsó izgalmas, tartalmas, érdekes korszakának (ld. Grant Morrison New X-Menjét és Joss Whedon Astonishing X-Menjét) immár másfél évtizede. A mutánsok a 2010-es éveket a koncepciótlanság és/vagy az elfuserált víziók mocsarában dagonyázva töltötték, olyan nagyformátumú írók sem tudtak mit kezdeni velük, mint Jason Aaron, Ed Brubaker, Matt Fraction, Brian Wood, Rick Remender, Jeff Lemire vagy Brian Michael Bendis. A remény akkor támadt fel újra, amikor a Marvel tavaly májusban bejelentette, hogy az összes X-címét elkaszálja, és teljes kreatív szabadságot ad Jonathan Hickmannek az egész hóbelevanc újraindításához.
Ebből lett a House of X és a Powers of X: egy-egy hatrészes minisorozat, melyek valójában egyetlen történetet mesélnek el, és csak együtt értelmezhetőek. És bár ez a tizenkét rész önmagában is egy kerek egészet alkot, elsődleges funkciója az, hogy felállítson egy teljesen új status quót, amelyből egy rakás új sorozat nőhet majd ki a Dawn of X gyűjtőcím alatt (ezek többsége – X-Men, Maraduers, New Mutants stb. – azóta el is indult, idén pedig továbbiak követik őket). Hickman hosszútávú játszmára rendezkedett be, ahogy annak idején, 2012-ben, a Secret Warsban kicsúcsosodó Avengers/New Avengers-sorozatával is, amelyben radikális science fiction- és karakterkoncepciókkal, fejfájdítóan grandiózus léptékekkel lehelt új életet a több évtizedes, megfáradt szuperhőspanelekbe, hogy végül felépítsen egy teljesen új, saját mitológiát a Marvel univerzumán belül. X-Menjével most, a House of X/Powers of X alapján hasonlóan komoly ambíciókat dédelget.
Messze nem csak arról van szó, hogy az X-Men bő másfél évtized után végre ismét magas színvonalon szárnyal – hanem arról is, hogy Hickman új alapokra helyezi az egész témát, amely, lássuk be, évtizedek óta egy helyben toporog: a mutánsokat megpróbálják kiirtani, Xavier megpróbál békét teremteni, Magneto a maga útját járja, radikális mutánsok az emberek ellen fordulnak és így tovább. Ha erről a kényes egyensúlyi pontról elmozdítaná valami a status quót (például éppen sikerülne elfogadtatni végre a mutánsokat az emberekkel), egy katasztrofális esemény (például Apokalipszis megtizedeli az emberi világot) visszatereli a dolgokat a megszokott medrükbe. Mivel a Marvel és a DC sorozatai jellemzően egy adott, az olvasói elvárások és a bevált koncepciók mocsarába ragadt, vagyis többnyire megváltoztathatatlan status quóra épülve mesélik végtelenített történetüket, ritka, hogy egy író vegye a fáradságot, vagy egyáltalán lehetőséget kapjon e status quo felborítására. A 2010-es évek e ritka kivétele Dan Slott volt, aki több évtizednyi tinédzserszellemiségben rekedt kényszerű szerencsétlenkedés után ténylegesen felnőtt, érett, sikeres embert csinált Peter Parkerből.
A HoX/PoX újításai azonban nem csupán karakterszintűek – alapjaiban rengetik meg az egész mutánsuniverzumot. Ami azt illeti, a szereplők érzései, motivációi, gondolatai (érthető módon) kissé el is sikkadnak a teljesebb, grandiózus kép felvázolása mellett (a HoX/PoX-ból kinövő sorozatokban bőven kínálkozik majd alkalom a karakterszintű vizsgálódásra). Egy nagyon fontos és hangsúlyos kivétel van: Moira MacTaggert, Xavier egykori szerelme és segítője, egy egyszerű ember, aki az X-Men kontinuitásában egy 2001-es történet óta halott. Vagyis Hickman a retconok területére téved, ami mindig veszélyes és majdnem mindig olcsó húzás – a legtöbben ilyenkor vödörnyi festéket loccsantanak fel elődeik vásznára, nem számít semmi, csak a saját otromba elképzelésük. Hickman azonban óvatos ecsetvonásokkal igazítja ki a már létező X-tablót: megtart mindent, nem rondít el semmit, „csak” felvázol a már létező festmény hátterébe egy monumentális koncepciót, és elegánsan elhiteti velünk, hogy ez így van, így helyes, így logikus, és mindig is így volt.
Minden Moira halálból való visszahozására és központi alakká emelésére épül (a sorozatnak ezt a rafinált és túlzás nélkül zseniális, idővel és térrel kavaró aspektusát nem véletlenül nem lövöm le, annak ellenére, hogy már az első néhány számban kifejtik). A történet folyamatosan vált a múlt, a jelen, a távoli és a még távolabbi jövő szálai között, ahogy feltárul előttünk a mutánsok ügyének ezernyi lehetősége, veszélye, ellentmondása, megmásíthatatlansága és bonyodalma. Hickman (ahogy az Avengers/New Avengers-sztorijában is) túllép a pofán verhető nemezis koncepcióján. Xaviernek, Magnetónak és társaiknak természetesen sok hagyományos értelemben vett ellenséggel is szembe kell nézniük (többek között egy mutánsellenes szervezettel, mely olyan igazságszolgáltatási és terroristacsoportok maradékaiból áll össze, mint a S.H.I.E.L.D. vagy a Hydra), ám a HoX/PoX új status quójának egyik legmarkánsabb eleme annak felismerése, hogy néhány gonosztevő/zsarnok/terrorista leverése még bőven nem hozza meg a kívánt eredményt. Ezek ugyanis nem magányos, kontextus nélküli ügynökök: megváltoztathatatlan társadalmi, politikai és evolúciós folyamatok állnak mögöttük, amelyeket nem lehet felpofozni és börtönbe zárni.
Likvidálhatod a tudóst, aki mutánsgyilkos robotokat fejleszt majd ki, de ezzel legfeljebb késlelteted az elkerülhetetlent, hisz a technológiai fejlődést úgysem lehet feltartóztatni. Verheted a melledet, hogy a mutánsok jelentik az evolúció következő lépcsőfokát, de ehhez előbb-utóbb lesz néhány keresetlen szava a transzhumanizmusnak meg a mesterséges intelligenciának is. Hirdetheted azt, hogy a te fajod fennmaradása a legfontosabb, de ezer év géneket és fajokat összemosó, kozmikus létezési síkokat megnyitó félelmetes történelmi kontextusában ez minimum naivitás, és valószínűleg inkább vak arrogancia.
Hickman a modern science fiction nagy kérdéseit és témáit fűzi bele az X-univerzum szövetébe, és hogy ezt milyen radikális, bizarr, mindfuck-szerű, mégis mindig logikusnak érződő ötletek kavalkádjával teszi, arra remek példa a nyitójelenet: a Cerebro-sisakot viselő Xavier mosolyogva hívja magához az X-Men tagjait (a klasszikus szavakkal: „To me, my X-Men!), akik fagyökerekből kinövő természetes tojás-inkubátorokból, felnőttnek születve, magzatvízben ázva másznak elő. E szekvencia egyébként csak pár száz oldallal később, egy lélegzetelállítóan megkomponált űrbeli akciójelenet után nyer értelmet: Hickman gondosan megtervezett történetfolyamában minden elejtett szónak, minden háttérben felvillanó képtöredéknek, minden visszatartott információmorzsának jelentősége van. A rengeteg, már önmagában is invenciózus részletből a végére áll össze a nagy, gyönyörű, katartikus, minden túlzás nélkül forradalmi egész.
A HoX/PoX az X-Men közel hat évtizedes történelmének egyik vitathatatlan, döbbenetesen újszerű sci-fi-csúcsteljesítménye – és ez még csak a kezdet. A mutánsok jövője fényesebben ragyog, mint valaha.