A rossz hír az, hogy az 1972-es Hit Man csupán az egy évvel korábbi Michael Caine-féle brit gengszterfilm-szenzáció, a Get Carter blaxploitation-változata. A jó hír viszont az, hogy sokkal jobb, mint amire ezek után számítanál. George Armitage (a későbbi Miami Blues és az Otthon,véres otthon író-rendezője) egyébként állítása szerint nem látta a Get Cartert, amikor megkapta és átírta a forgatókönyvet Gene Cormantől (Roger öccse), ettől függetlenül a két film a helyszínt, a hangvételt és egy-két jelentősebb dramaturgiai és karaktereltérést leszámítva szinte jelentről jelenetre megegyezik. Ugyanakkor könnyen belátható, hogy a hasonlóságok valójában nem az egy évvel korábbi brit filmre rímelnek, hanem Ted Lewis két évvel korábbi eredeti regényére, melyen mindkettő alapul. (Lábjegyzet: a film operatőre A szökevény és az Úszó erőd későbbi rendezője, Andrew Davis volt.)
Tehát: Tyrone Tackett (Bernie Casey, egyike a focistákból lett blaxploitation-színészeknek, lásd még: Fred Williamson, Jim Brown), egy oaklandi bűnszervezet végrehajtója azért érkezik Los Angelesbe, hogy fényt derítsen testvére öngyilkosságának enyhén szólva gyanús körülményeire. Alig teszi ki a lábát a repülőből, máris kurvák, gengszterek, pornófilmesek és verőemberek gyűrűjében találja magát, a kibogozhatatlannak tűnő kulimászban pedig nyakig van meglehetősen vad természetű unokahúga is.
Az alig ismert Hit Manről nyilván képtelenség, de legalábbis értelmetlenség anélkül beszélni, hogy stilisztikailag és dramaturgiailag belőnénk a nagyon is ismert, sőt a brit gengszterfilmek egyik alfáját jelentő Get Carterhez képest. Armitage, aki egyébként eredetileg nem akarta fehérként elvállalni a fekete témájú film rendezését, de ahogy közeledett a forgatás, és nem találtak mást, végül beadta a derekát, már csak a blaxploitationös helyszínnel is sikeresen a sajátjává teszi a történetet. Az urbánus, amerikai fekete közeg nyilván minden létező szempontból drasztikusan más, mint a vidéki Anglia, ráadásul a Hit Man hőse nem a nagyvárosból tér vissza egy kis, lehangoló koszfészekbe, hanem fordítva: lehet, hogy Oaklandben nagykutya, de Los Angelesben csak egy az utcán bóklászó sok tarka ruhás strici közül.
A legnagyobb különbség mégis a főhős: amíg Caine Carterje egy jéghideg, üres tekintetű, lelketlen gyilkos a pszichopátia határmezsgyéjén, addig Casey Tackettje, noha maga sem egy kiscserkész, kedvelhetőbb és lazább, hamisítatlanul blaxploitationös személyiség, aki morálisan mind testvérként, mind gengszterként tisztább egy kicsit, és akinek így a bosszúhadjárata is jogosabbnak, őszintébbnek érződik. Caine ijesztő, Casey menő: az egyik jelenetben telefonon csábítgatja otthoni főnökének csaját, miközben szavaitól spontán elalél a kanapén épp mellette ülő „sister” is. És hát nem tudom, kell-e mondani, de az unokahúgán kívül minden olyan nő, akinek van legalább egy sora a filmben, egy ágyba kerül vele, vagy legalábbis felkínálkozik neki – a kurvától, akihez először megy információért a Pam Grier (a Coffy és a Foxy Brown sikere előtt, még Pamela Greer néven) alakította Gozeldáig, egy szégyentelenül opportunista, klasszikusan noiros femme fatale-ribancig.
A Get Carter következetesen síri hangvételével szemben a Hit Man hol színesebb és komikusabb (ami a blaxploitation-közegből egyenesen következik), hol meglepő módon még brutálisabb. Tackettet enyhén humoros mellékszereplők veszik körül, élükön régi autókereskedő haverjával (Sam Laws), aki még egy egészen rövid reklámszöveget sem tud elmondani anélkül, hogy kirepülne a szájából egy-két ízes „motherfucker”. Ugyanakkor a sötét-komor alvilági közegek némelyike, mint például a kegyetlen kutyaviadal helyszíne vagy az egyik gengsztervezér Afrika-tematikájú birtoka a körülötte lófráló oroszlánokkal (és ha egy exploitationben nagymacskát látsz, tudod, hogy használni is fogják – itt jegyezném meg, hogy az oroszlántámadás döbbenetes hitelességét látva azon sem csodálkoznék, ha a kaszkadőr ottmaradt volna) már önmagában is emeli a tétet a vidéki Anglia lebujaihoz képest.
És amíg Carter egy házi vetítésen szembesül testvére halálának okával, addig Tackett sokkal kínosabb szituációban, egy pornós moziban, a vásznon szexre kényszerített unokahúgára nyálat csorgató közönség soraiban tudja meg, mi történt. A Hit Man egészen eddig a pontig meglehetősen visszafogott tempót diktál, az első fél óra pedig különösen lassú. Tackett lődörög a városban, régi kapcsolatokat melegít fel, mindenfelé kérdezősködik, jobbra-balra kefélget, kitapogatja a hatalmi viszonyokat, a nyakára küldött verőemberekkel kergetőzik, de sokat nem halad előre a sztori. A pornómozis reveláció után azonban Armitage ballasztként szabadul meg minden humortól és könnyedségtől, az így áramvonalasított cselekményre rászerel egy rakétát, begyújtja, és meg sem áll a stáblistáig. Ez az utolsó húsz perc egy kőkemény, véres és nihilista, oroszlános-gépfegyveres-puskás-kivégzéses gyilokorgia, a blaxploitation-finálék egyik legtekintélyesebb body countjával.
És persze ott a befejezés, a Get Carter híres tengerparti jelentével, mely azonban itt, tekintettel az elődtől eltérő közegre és karakterre, némileg más – és pont e másságának eleganciájában rejlik az ereje. George Armitage 33 év alatt mindössze hét filmet rendezett, mielőtt a 2004-es A nagy zsozsó kudarca (jelen állás szerint) végleg száműzte a showbizniszből, de ezekből legalább hármat mindenképpen érdemes felkutatnia a sajátos hangvételű műfaji darabok kedvelőinek: Charles Willeford Miami Blues-ának adaptációját Alec Baldwinnal, az Otthon, véres otthon című bérgyilkosos fekete komédiát John Cusackkal – és igen, a Hit Mant, ha az eddigiekből még nem találtad volna ki.
